Óda a barátaimhoz
Olyan boldog isten tudja, mióta meg akarom írni ezt a bejegyzést. De valahogy olyan nehezen jönnek a szavak. Erről nehéz értelmesen írni, vagy úgy, hogy pofátlan és szertelen ömlengés nélkül a maga hótt lepukkant, otthoni mackónadrágos, zsíros hajú, taknyát-nyálát visszaszívva bőgős valójában ábrázolja az ember. Pedig ez történt. Elestem és segítségre volt szükségem. Nyilvánvalóan. 10-es skálán 50-re voltam szarban. És talán keveset mondtam. De ezek az emberek úgy zártak össze körülöttem, mint egy védőháló. Még most is alig hiszem el. Zsófi barátnőm szavai jutnak az eszembe, aki nem sokkal a születésnapom után egy kisebbfajta idegösszeomlás széléről lavírozott vissza azzal, hogy nem tágított mellőlem, pedig igazán mindent megtettem, hogy a világ legellenszenvesebb és legseggfejebb barátja szintjén reagáljak. - Nóri, miért nem engeded, hogy segítsünk? Nórinak több se kellett. Nóri még keservesebben bőgni kezdett, mint egy szaros óvodás. - Mert...