Lady Champignon látogatásai más erdőkbe

Ahogy ott álltam, ahol mindig szoktam birtokbejáráskor, a kertünk legcsücskében, a rétem sarkában, fázhattam is volna a hidegtől, de a ködön át, a légben csattogó fagyon túlról éreztem a nap melegét, ahogy átkényszeríti erejét és szikrázik a földön megmaradt zöld fű- és az őszi vetés szálain sűrűn megült harmaton. A kert még így, minden kincsét átadva is fenséges volt és gyönyörű, határában a szántóval, messze pedig az erdőkkel és a leomlott bakterházzal.  Meleg. Éreztem a nap melegét az arcomon, a szél, ami a köd függönyén át járt, úgy simogatott, mint a legígéretesebb tavaszi szellő. Lehunytam a szemem, kitártam a karjaim. A szél most a ruhám fodrozta, játékosan, de gyengéden, mint rég nem látott vendéget, és akit nem akar újra elengedni. Csak az ujjaim jegesedtek át, ahogy nemrég kivágott nyír fánk rönkjeit tartottam a kezeimben. Élveztem most ezt is, az ujjamon a homok szemcséit, a nyír sima kérgét. Olyan jó volt, hogy koszos a kezem, hogy elázott a zoknim a papucsban....

Mindegy, hová megyek dolgozni, a tényt, hogy az ebédemet ha nem is rendszeresen, de általában én főzöm nagy csodálkozás és ügyességem méltatása szokta övezni. Ugyanígy általában ezekben a helyzetekben nem tudom hallgatóságom számára sehogy sem a főzés ténye mellé tuszkolni azt a másik két tényt, hogy 1. nekem ez egyben a hobbim is és egyáltalán nem fáradtság, sőt - egy hosszú nap után kimondottan kellemes levezetés, illetve 2. válogatós vagyok, mint a rohadt élet, a dolgokat csak bizonyos formákban és bizonyos módokon eszem meg nagyrészt (meg leginkább úgy, ahogy otthon anyu meg mama csinálják és úgy is tanultam meg), szóval ha nem akarok éhen felfordulni, vagy szentségelve megbánni, hogy a sokba került ebédem még csak nem is ízlik, jobban járok, ha elkészítem magam. Ezeket a környezetem javarészt elengedi a füle mellett "jaj, hát persze, kis szerény" vállveregetéssel kísérve. De én tényleg a fenti két okból főzök. Csak. És ha az egyik érv nem is érvényes, ez...

Ültem cékla színűre festett szájjal a shitstorm közepén és arra gondoltam, hogy végül is, ennél olyan nagyon sokkal szarabb a helyzet már nem lehet. Na persze, ennek a kijelentésnek az erejét nem szabad alábecsülni, mind tudjuk, hogy a végzet ezt hajlamos kihívásként értelmezni. Pötyörésztem a klaviatúrán, belegémberedve ebbe az elcseszett szituációba, mire megcsapott a szamócás tea illata. Nem tudtam, hogy csinálja ezt, hogy lehet valaminek olyan illata, mint egy cseresznyeszedős májusi délutánnak, vagy egy piros pöttyös labdának a virágos kertben, de nem tudtam nem elvigyorodni egy percre. Vidám illatú tea. Lol. Ezt a baromságot. Megint megcsapott. Kénytelen voltam a bögrémre nézni. Üveg - a bíbor színű tea melengetően látszott át rajta. Úristen, de jófej vagy. Jófej tea. Kinéztem az ablakon. Péntek van. A fene egye meg. Hátradőltem, feldobtam a tappancsaim az asztalra. Nem érdekeltek, nyögve vánszorgó, kelletlen történések - gyertek át a tea gőzén, ha tudtok.