Lady Champignon látogatásai más erdőkbe

Alapvetően szeretem a munkám. A kollégáim még jobban. Ilyen elvetemült társaság nem terem mindenütt a szó legszeretetreméltóbb értelmében, és szeretek a kedvükben járni - úgy értem, szeretnék, ha lenne időm, ami jelenleg meghalni sincs, kicsit meglódult velem a mókavonat, de ez igazán szóra sem érdemes. Na de régen volt egy jó szokásom, tudniillik hogy a havi zárás kínkeserves periódusát csokival igyekeztem enyhíteni az édesszájú társaságnak, azonban ez egy ideje elmaradozott és ennek bizony hangot is adtak. Történt azonban múlt hónapban, hogy a munka elhúzódott, végül haza is jött velem, és amíg kalkulációkat néztem és vártam, két telefonálás között arra jutottam, hogy ha már úgyis fent leszek fél éjszaka, mi lenne, ha sütnék valamit. Olyan régen nem jutott rá időm, úgy elszöttyögnék vele, amíg sül/áll/hűl igazán haladhat a munka, másnap pedig annyi hónap után végre lesz édesség a többieknek - és most nem is akármi táblás csoki, hanem süti! Gyorsan megjártam a pite-cupcake-p...

Meglepett, milyen határozottan írtam alá a szerződést, milyen könnyen siklott a kezem a papíron. Egyszer sem inogtam meg. Egyszer sem rontottam. Pedig az ilyen kitöltős papírokat mindig el szoktam. Erő volt az írásomban, elhatározás. Mikor elmentek, egy pillanatra belém mart, hogy ezzel vége. Aztán rögtön átformálódott a gondolat és egy pillanatra fellángolt a lelkem: hivatalosan is csak én lakom itt, ez a lakás mától az  enyém . Nem osztozom senkivel. Egy fiatal nő Budapesten, aki megél itt a fizetéséből egy cuki, pici, belvárosi lakásban. Kicsit esetlen volt a helyzet, meg én is, meg szokatlan. De tudom, hogy képes leszek rá, akkor is, ha sosem csináltam még. Immáron ötödik éve az otthonom. Milyen furcsa ez. Együtt költöztünk ide, együtt vészeltünk át annyi mindent. És mégis olyan üresnek cseng ez sokszor. Hányszor bánkódtam, hányszor jöttünk haza szótlanul, hányszor tettem és kényszerítettem magamra dolgokat, amiket nem akartam. Ennek ezennel vége. Mikor ide...

Lerúgtam a cipőm a metró közepén - bokáig eláztam, na persze, a hülyegyerek topánban ment dolgozni a tavaszi esőben. Mindenki a telefonjába süllyedt, senki le se tojta, hogy egy fiatal spiné otthoni kényelemben nyújtóztatja víztől csillogó csülkeit, amíg a lucskos talpbetétet próbálja valahogy két ujjal a helyére igazítani. Néha csodálatos ez a közöny, ahogy itt mindent lehet. Elfogott a szeretet a város iránt. Na persze sík ideg is lehettem volna, meg szinte biztos, hogy akármelyik másik nap az is lettem volna, de ahogy a Péterffynél megcsapott a fákról lehullott ázott virágzat illata, legszívesebben hangos nevetésben törtem volna ki és végigtrappoltam volna az összes pocsolyán. Meg persze előre tetszett a gondolat, hogy mezítláb fogok rohangálni az irodaszőnyegen. Tavaszi meleg van és tavaszi eső: ennek van most itt az ideje és hogy vártuk. Az eső meg áztat, ez ilyen. Mégis jobb, mint a monitor kék fénye egész nap, most legalább úgy érzem, nem maradtam ki semmiből.

Engem lepett meg a legjobban, mennyire belülről csiklandozó, kellemes érzés volt annyi idő után belemarkolni a puha, langyos, ruganyos pizza tésztába. Összenyomtam és végigszaladt a gerincemen, mint valami gyerekcsíny - főzök ! Istenem, és milyen jó, ó, hogy hiányoztál, édes ragacs, kosz, ingujj feltűrés, csodálatos hozzávalók, kezem alatt készre és tökéletesre alakuló kupleráj. És van ember, aki nem szeret főzni. Ó, te jó ég, ezt meg hogy lehet, mit lehet ezen nem szeretni, hát mi lehet örömtelibb, megnyugtatóbb, tökéletesebb ennél, mikor sikerül, a fényes, puha, rugalmas gombóc, mikor látod, hogy egyre egyenletesebb, egyre tökéletesebb, és mikor nem csak összedobod, de rászánod az időt - de milyen időt, a fene egye meg, miről beszélek, egy pillanat alatt bedagasztottam, szinte sajnáltam, mikor véget ért. Pull it and fold it. Tiszta művészet. Felpillantottam a tévére - Genarro már elmondta, hogy kell pizza tésztát készíteni, megnéztem, mielőtt nekiálltam és vagy hatvanszor látt...

Azt már az elején szeretném leszögezni, hogy sosem vágyódtam télen melegebb éghajlatra, sosem lapozgattam réveteg nosztalgiával a nyaralós képeim és sosem próbáltam semmivel sem "nyarat idézni" korán sötétedő napokon.  Félreértés ne essék, sokszor hiányzik a napsütés, de nemcsak teljes mértékig elfogadtam, de kimondottan szeretek minden évszakot a maga sajátosságaival együtt, így a telet is. Mégsem vagyok benne biztos, hogy a nyári emlékeknek és ízeknek semmi köze nem volt ahhoz, hogy egyik nap a szokásos konyhai tanácstalanságomban cataplanát sikerült főznöm, majd még azon a héten vasárnap pastel de nata-t sütöttem.   Nem emlékszem, miért ez tűnt a legjobb ötletnek, mikor nemcsak az itteni boltok nem rendelkeztek a megfelelő hozzávalókkal, de én sem a pontos recepttel (csak egy portugál receptfüzettel, amit még ott vettem), és persze arra is mérget vehettem, hogy az íze mindkettőnek maximum egy ványadt, vérszegény utánzat lehet. Arra viszont határozottan, hogy v...

Amikor lementem az Orfeusz lépcsőjén, Dávid visszafordított, mert csak úgy érkezhettem meg a szülinapomra, hogy a fejemen volt a hatalmas, ezüst színű műanyag tiarám. Engem is váratlanul ért, milyen jól esett.  Mikor leértem a többiekhez, csak szélesen elvigyorintva annyit tudtam mondani: "Birthday Princess lettem!" És 27 éves. Meglepett, mennyivel vagányabbnak, önállóbnak, tökösebbnek éreztem a 26-nál. A 26 olyan kis pudingos volt, olyan esetlen, olyan rémült. De a 27 az vagány, az még csak most jött meg a buliba.  Szerettem az ezüst, királylányos szoknyám, a pub félhomályát, a barátaim nyüzsgését,  hogy szinte mindenki ott volt, aki számít, a vörös rúzsom, a számolatlan tequilát, a magas sarkú bokacsizmám. Eddigi megfigyeléseim szerint ilyen idősen már illik egy nőnek minimum agyvérzést kapni, ha eszébe jut a kora, ráncokat, ősz hajszálakat vadászni, és minden nála akár csak egy nappal korábban születettre fejet csóválni, taknyosként lekezelni, és oly...

A fülesemben szóló zenére bulizva jöttem fel a lépcsőn, a ritkán látott szemben szomszédunkra, aki épp most ólálkodott el otthonról, legnagyobb valószínűség szerint a szívbajt hoztam. Rövid lett a hajam, és mindenki bekaphatja. Na persze relatíve mindenki, de minden gond és teher, ami a vállam nyomta, olyan messzire került tőlem, mint ha semmi közöm nem lenne hozzájuk. Bontottam egy sört, rágyújtottam egy cigire. Tisztának, könnyűnek éreztem magam. Éreztem, hogy felnőttem. Fészkelődtem kicsit, éreztem, tapasztaltam, hogy ilyen vagyok. Hát nézzük.