Lady Champignon látogatásai más erdőkbe

Lerúgtam a cipőm a metró közepén - bokáig eláztam, na persze, a hülyegyerek topánban ment dolgozni a tavaszi esőben. Mindenki a telefonjába süllyedt, senki le se tojta, hogy egy fiatal spiné otthoni kényelemben nyújtóztatja víztől csillogó csülkeit, amíg a lucskos talpbetétet próbálja valahogy két ujjal a helyére igazítani. Néha csodálatos ez a közöny, ahogy itt mindent lehet. Elfogott a szeretet a város iránt. Na persze sík ideg is lehettem volna, meg szinte biztos, hogy akármelyik másik nap az is lettem volna, de ahogy a Péterffynél megcsapott a fákról lehullott ázott virágzat illata, legszívesebben hangos nevetésben törtem volna ki és végigtrappoltam volna az összes pocsolyán. Meg persze előre tetszett a gondolat, hogy mezítláb fogok rohangálni az irodaszőnyegen. Tavaszi meleg van és tavaszi eső: ennek van most itt az ideje és hogy vártuk. Az eső meg áztat, ez ilyen. Mégis jobb, mint a monitor kék fénye egész nap, most legalább úgy érzem, nem maradtam ki semmiből.

Engem lepett meg a legjobban, mennyire belülről csiklandozó, kellemes érzés volt annyi idő után belemarkolni a puha, langyos, ruganyos pizza tésztába. Összenyomtam és végigszaladt a gerincemen, mint valami gyerekcsíny - főzök ! Istenem, és milyen jó, ó, hogy hiányoztál, édes ragacs, kosz, ingujj feltűrés, csodálatos hozzávalók, kezem alatt készre és tökéletesre alakuló kupleráj. És van ember, aki nem szeret főzni. Ó, te jó ég, ezt meg hogy lehet, mit lehet ezen nem szeretni, hát mi lehet örömtelibb, megnyugtatóbb, tökéletesebb ennél, mikor sikerül, a fényes, puha, rugalmas gombóc, mikor látod, hogy egyre egyenletesebb, egyre tökéletesebb, és mikor nem csak összedobod, de rászánod az időt - de milyen időt, a fene egye meg, miről beszélek, egy pillanat alatt bedagasztottam, szinte sajnáltam, mikor véget ért. Pull it and fold it. Tiszta művészet. Felpillantottam a tévére - Genarro már elmondta, hogy kell pizza tésztát készíteni, megnéztem, mielőtt nekiálltam és vagy hatvanszor látt...