A szappanok, a táblafesték, a rutinvesztéssel járó járulékos veszteségek és a kreativitás szelleme
Nem tudtam, hogyan találhatnék vissza a kreatív énemhez. Meg nem mondom, hogyan vesztettem nyomát, a Covidtól elkezdve a felnőtté válás túl prakikussá tevő folyamatán át egy vélhetően laza kiégésig nagyon sok dolog rovására tudnám írni. Pedig úgy tűnt, a Covid éppen segített, mert az elcsendesedés időszakában visszataláltam ahhoz, mit szeretek valójában csinálni, azonban végül lerágott engem is és eltávolított a cselekvéstől - lásd az utolsó nyivákolós posztok -, és bár a kiégésről szakvéleményem nincs és isten őrizzen Dr. Google-től, sok minden nem kellett hozzá, hogy rájöjjek, az érzelmi kimerültségnek szerepe van abban, ahogy érzem magam. Nem tudtam kellően átszellemülni, valami hiányzott. Visszakerültem folyamatosan ugyanabba a spirálba, olyan volt, mint ha elhaltak volna az érző idegeim. Néztem a sok gyönyörű alapanyagom, amiket év eleje óta folyamatosan halmoztam, de elrakni nem akartam, készíteni belőlük bármit is nem volt erőm, így hát csak biztos távolságból duzzogva figyeltem...