A szappanok, a táblafesték, a rutinvesztéssel járó járulékos veszteségek és a kreativitás szelleme

Nem tudtam, hogyan találhatnék vissza a kreatív énemhez. Meg nem mondom, hogyan vesztettem nyomát, a Covidtól elkezdve a felnőtté válás túl prakikussá tevő folyamatán át egy vélhetően laza kiégésig nagyon sok dolog rovására tudnám írni. Pedig úgy tűnt, a Covid éppen segített, mert az elcsendesedés időszakában visszataláltam ahhoz, mit szeretek valójában csinálni, azonban végül lerágott engem is és eltávolított a cselekvéstől - lásd az utolsó nyivákolós posztok -, és bár a kiégésről szakvéleményem nincs és isten őrizzen Dr. Google-től, sok minden nem kellett hozzá, hogy rájöjjek, az érzelmi kimerültségnek szerepe van abban, ahogy érzem magam.

Nem tudtam kellően átszellemülni, valami hiányzott. Visszakerültem folyamatosan ugyanabba a spirálba, olyan volt, mint ha elhaltak volna az érző idegeim. Néztem a sok gyönyörű alapanyagom, amiket év eleje óta folyamatosan halmoztam, de elrakni nem akartam, készíteni belőlük bármit is nem volt erőm, így hát csak biztos távolságból duzzogva figyeltem őket. Ettől persze kupi lett, és onnantól nyomasztott az is, meg az is, hogy ahogy gyűltek, feladattá aljasították a felszabadult időtöltést.

Nem tudom elmagyarázni, de mint ha elvesztettem volna a szupererőm. Sámsonnak levágták a haját, Superman kriptonitot kapott.

Sok önfejlesztő könyv, majd a sógornőm esküvőre közösen készített akril fülbevalója azonban már kezdték kaparászni, mi a baj: a kreatív tevékenységhez szükségem van arra a gyermeki énemre, aki csak játszott és az alkotás öröméért készített dolgokat, és nem azért, mert

A) kell,

B) praktikus és nem csak a helyet foglalja,

C) azt akarja érezni, hogy ügyes valamiben.

Végül nem is olyan rég a Facebook algoritmusai kidobták nekem Moriah Elizabeth-et, akire valamilyen számomra is érthetetlen okból időbe telt, míg Youtube-on is rákerestem, de meglepően nagy hatással volt rám. Ha érdekel benneteket, nem kell sokat kutatni utána, egyből meglesz, egy jópofa csaj, aki dolgokra fest, de olyan vicces, lelkes és nem mellesleg tehetséges is, hogy muszáj végignézni mindent, amit felrakott (hála istennek még nem értem a végére). Ahogy őt néztem, ahogy csak teszi, amit szeret, két percig nem stresszel, hogy van-e értelme annak, amit csinál, csak csinálja, mert jó, mert szereti,az alkotásai ott vannak a videói hátterében és egyszerűen menők, egyszer csak szöget ütött a fejemben, hogy amúgy én mit stresszelek annyit. 

Én miért nem így csinálom? Én miért agyalok rajta ennyit? Én miért nem csak alkotom, ami tetszik, ahogy az eszem kiadja? Miért kell, hogy értelme legyen, és főleg, ki mondja meg, mikor van értelme annak, amit készítek?

Hiszen nem az a lényeg, hogy nekem jó legyen? Az alkotásaim értelme nem éppen én vagyok? #bölcsész

Befejeztem.

Szóval a lényeg, hogy még egy hétvégét azzal töltöttem, hogy Moriah videóit nézegettem (nyilván nem burkolt halogatásról van szó, oh wait...), aztán kedd este fél tízkor nekiálltam szappant önteni. Yapp, én is tudom, de úgy voltam vele, hogy melt&pour alappal dolgozom (tehát nem én készítettem a szappant magát, csak egy kész alappal dolgoztam, amit csak olvasztani, színezni, illatosítani és önteni kell), mi történhet?

Oddly satisfying

A bevásárlást alapos utánajárás előzte meg, és bár tök természetes alapanyagokat beszerezni Magyarországon ehhez egyelőre elég nehéz/drága/kiszállítós, illetve néhány kérdésemre nem kaptam megnyugtató választ (tényleg oké ezt mikróba tenni/műanyag formába önteni/nem trék nagyon az alapanyagok, amikkel dolgozom?), úgy voltam vele, hogy ennél durvább dolgok is vannak még a fürdőszobámban feltehetően (már ami a természetességet illeti, sajnos), továbbá teljesen kezdő vagyok a szappanbizniszben, játszani egyelőre nagyon jó lesz, amit a hobbiboltban adnak. Kezet mosni, meg feltakarítani magam után (erre még visszatérünk :")) nagyon jó lesz.

Arra nagyon figyeltem (ezt egyébként mindenhol írják is róla), hogy hamar olvad, úgyhogy fél percenként téptem fel lélekszakadva a mikró ajtaját, hogy vajon tönkretettem-e már, de éppen ennek az óvatosságnak köszönhetően nem nyírtam ki végül. Az első adag sötétebb és szagosabb lett, mint szerettem volna - bár aztán mint kiderült, olajból kell ennyi, mert ha megszárad, már nem annyira érezhető az illata -, pedig isten a tanúm, olyan cseppenként adagoltam mindent amíg meg nem lódult némelyik, hogy ennél már csak akkor lehettem volna óvatosabb, ha pipettával állok neki szotyizni a kis keverékeim fölött. Kapott a már folyós szappan színt, szagot, himalája sót, szárított virágot, és hát azt kell mondjam, első próbálkozásnak is nagyon mutatós eredmények születtek, Levi nagyon megdicsért és hát minek tagadjam, azért én is büszke voltam. 

A melt&pour nyilvánvaló előnye tényleg az, hogy játszani készítik: könnyű vágni, nagyon hamar megvan - ez majdnem össze is törte a kis szívem, mint említettem, fél tízkor kezdtem és tízre(!) kész voltam -, és könnyen lehet nagyon látványos dolgokat csinálni, szinte kizárt, hogy elszúrod. Illetve ami nem elhanyagolható előnye, hogy egyáltalán nem veszélyes, ami a szappankészítésről viszont (ami a teljes lúgos-olajos folyamatot jelenti) nem mondható el.

Egyértelmű easy win.

Azt nem tudom, ennyi szappannal mit fogok csinálni, akit érdekel, írjon, ingyen és bérmentve adok belőle szívesen bárkinek. :')

El is döntöttem, hogy készítek hozzá házilag szappantartót, mivel úgyis akartam venni egy ideje a fürdős szappanomhoz, és mert volt itthon süthető gyurma, a gyurmázásra meg Moriah-tól kívántam rá, hát mondom nosza, kövi megálló a fazekasság, nézzük, hogy mi történik, ha én próbálok meg valamit összeállítani a kis csülkeimmel.

Hát ez.

A gyurmát a fürdő színeihez választottam, még a hét közben elkészítettem hozzá gondosan mindent, és bár tartottam attól, hogy sötétbarna gyurmám csak bőrhatású volt itthon, a sütőből kivett szappantartó a fürdőbe téve nem hogy semmilyen csalódást, de egyenesen frankón elégedettséget okozott. Tegnap nekiálltam szépen tévézés mellett gyurmázni és döbbenten tapasztaltam, milyen kellemesen lezsibbaszt. Meg kell mondjam, ő okozta talán a legnagyobb sikerélményt, a készítés és az eredmény szempontjából is, mert ilyesmit tényleg nem szoktam csinálni, és az, hogy nem csak, hogy úgy néz ki a végeredmény, ahogy akartam, de egyenesen tényleg jól néz ki (kihelyezése és használatba állítása a fürdőben kettőből két igen szavazattal történt, de még nincs szívem kivinni a rendeltetési helyére) nagyot dobott az önbizalmamon is.

Annyira, hogy ma a sikertől megrészegülve vettem elő a jegyzettáblát és a táblafestéket. (Igen, bizony, jól érezzük, a szappanok lelöktek a lejtőn.)

MEGCSÚSZTAM RAJTUK, MEGCSÚSZTAM...

...úristen, ez pocsék, elnézést kérek.

Szóval csíptetős tábla, vasárnapnál járunk.

Ezeket már nagyon rég megvettem: egy csíptetős, krétával írható jegyzettáblát akartam készíteni, amin a hobbiboltos csaj úgy fellelkesült anno, hogy mondta, hogy akkor már ne is sima táblafestéket vigyek, hanem mágneseset, és akkor a cetliket is rá tudom ragasztgatni hűtőmágnesekkel, ami meg engem lelkesített be annyira, hogy azonnal mágneslapokat is vettem, hát mondom akkor már a mágneseket is elkészítem hozzá én (végtelen mágnes).

Ez is elég nagylevegős projekt volt, amihez kellett, ahogy Moriah a videóiban cucmákolta a festéket, mert festeni sem szoktam, nem vagyok egy grafikus, mondjuk így szépen. Na persze mondhatnátok, hogy egy egyenes, sima felületet csak le tudok festeni egyenletesen egyszínűre, de nem eszik azt olyan forrón, az ecsettel való viszonyom még a fazekasságéval valónál is törékenyebb, mert ezzel viszont próbálkoztam már, csak hát hogy nem vagyok egy van Gogh, az nem kifejezés.

Úgyhogy azzal kezdtem, hogy felráztam a festéket, hogy a mágneses szemcsék elkeveredjenek a fekete táblafestékkel, csak hát a tetején lévő fólia egy helyen felvált, így azon kívül, hogy dalmatásítotam magam és a fél nappalit (emlékeztek még a magam után való takarításra? mondtam, hogy még fontos lesz), a festéket sem sikerült rendesen felrázni, és ezt csak az első réteg után vettem észre, nevesint, hogy egy réteg táblafesték van csak a fatáblán, mágnes nincs, erre max én ragadok rá, és én is csak azért, mert még nedves. Mindenhol a festék úszott, a festékes üveg közepén egy trutyi tömbben állt a mágneses szemcse, Levi, akire ráüvöltöttem szerencsétlenre, hogy most nem jöhet be, végül csak bejött, aztán ki is ment, és ledőlt a hálóban a telóján játszani. Azt hiszem, azt már kezdte megszokni, hogy létezésem oly természetes velejárója a rombolás, mint a lélegzetvétel, de hogy a főzést egy bitang éles henteskéssel károkozás nélkül megoldom, míg éppen ecsettel a kezemben leszek ön és közveszélyes, az neki is sok volt. Ezek után az, hogy belekönyököltem a rohadás festékes üvegbe, az ingerküszöböm sem érte el. Az övét se.

Kimosakodtam,
de minek

De legalább most megoszthatom veletek, hogy plusz pont a táblafestéknek: frissen mindenből kijön. #proved

Összesen végül 3 réteget kapott a tábla (nem a nappali), ebből az utolsó rétegre  már nem volt szükség egyébként, csak azért húztam rá, hogy tutira tapadjanak a mágnesek, de minden bosszúság ellenére jelentem, működik. Nem a legerősebb dolog a világon, de amit ráteszel, rajta marad, ha nem rángatod. És minek rángatnád.

A mágnesekkel szerencsére már nem volt ekkora gond, a ragasztópisztoly Lucky Luke-jaként egymás után gyártottam a kis cukiságokat. Sokkal nagyobb poén volt házi mágneseket gyártani a saját ízlésem szerint és azokat rakosgatni fel, mint ha készeket puttyogtattam volna rá, készíteni is igazi játék volt, de a látvány is aranyosabb. Ha valaki valaha ilyenre vetemedne, én tényleg inkább ezt ajánlom a kész mágnesek helyett.

Többféle technikával készítettem őket, volt, ahol a koszorúkhoz vett felragasztgatós alapanyagok hátuljára került mágnes, volt, ahol én ragasztgattam össze pompomokat és volt, ahol a boltban is kapható sima üveglencsék hátuljára én ragasztottam fel fotókartonból kivágott képeket és végül mágnest. Ezen a ponton azt hiszem, már teljesen elborult az agyam, egyszerűen egyik ötlet jött a másik után és mindet meg akartam csinálni. Jött a flow és valahányszor megígértem magamnak, hogy na csak még ezt, meg na, majd ha a következőnek a végére érek, befejeztük, megláttam vagy az eszembe jutott valami. Nem volt koncepcióm és nem is akartam, hogy legyen, meg akartam csinálni mindent, ami az eszembe jutott és megtetszett. Zseníliát tekertem, nekiálltam rajzolni, dekorfilcet meg dekorgumit nyiszálni, és előkészítettem már a spatulákat és fa mini kerítéselemeket, hogy dobozkát készítsek. 

Ugyanis ha ez nem volna elég, közben rájöttem, hogy dobozkát(!) akarok csinálni és krétafestékkel akarom lefújni, és abba rakom a mágneskéket, amiket szezonálisan csereberélni lehet majd, mivel hogy készült minden hangulatra jószerével. Megkérdeztem Levit, hogy tudnám a legegyszerűbben kivitelezni a festékspray-s manővert, aki mielőtt elkezdett volna ötletelni, leplezetlenül azzal a pillantással nézett rám, amiből sütött a "nem voltál elég veszélyes az üveges festékkel, találtál még ép bútort a lakásban és zavar, vagy mi bajod van, minek a te kezedbe spray?", de azért adott ötletet, el van raktározva legközelebbre.

Kint írtam eredetileg az erkélyen, folyamatosan felváltva a kreatív munkával, de amikor elkezdtem készíteni a mágneseket és bejöttem, közben eleredt egy kisebb nyári zápor - kirohantam a gépért és az ebédemért, amit Levi korábban nekem hozott. A nyitott erkélyajtónál, a fák lombjának látványával, a zápor illatával felvértezve visszaültem ragasztgatni, és olyan igazi vasárnapi otthoni érzés fogott el. Úgy elragadott a hév, hogy bár el akartunk menni sétálni, mostanra elég késő van és beborult az ég is. Tele van a fejem színekkel, formákkal és technikákkal, most csak azért álltam le, mert már fáj a kezem a sok vagdosástól, zúg az agyam, foltokat látok - hát szóval eléggé el is fáradtam, pedig még egy csomó rajzom van és ahogy írtam, dobozkát is akarok még készíteni, a szívem tele, csak nem győzi utánam csinálni a kezem. A lakás olyan, mint ha valaki gránátot dugott volna a fiókomba, ami a fiók tartalmát rárobbantotta a nappalira, a kanapém olyan, mint ha alsótagozatos napközis foglalkozást tartottam volna és már összeszedni sincs erőm.

És mégsem tudom idejét sem, mikor voltam utoljára ennyire boldog.