Óda a barátaimhoz

Olyan boldog isten tudja, mióta meg akarom írni ezt a bejegyzést.

De valahogy olyan nehezen jönnek a szavak.

Erről nehéz értelmesen írni, vagy úgy, hogy pofátlan és szertelen ömlengés nélkül a maga hótt lepukkant, otthoni mackónadrágos, zsíros hajú, taknyát-nyálát visszaszívva bőgős valójában ábrázolja az ember.

Pedig ez történt.

Elestem és segítségre volt szükségem. Nyilvánvalóan. 10-es skálán 50-re voltam szarban. És talán keveset mondtam.

De ezek az emberek úgy zártak össze körülöttem, mint egy védőháló. Még most is alig hiszem el. 

Zsófi barátnőm szavai jutnak az eszembe, aki nem sokkal a születésnapom után egy kisebbfajta idegösszeomlás széléről lavírozott vissza azzal, hogy nem tágított mellőlem, pedig igazán mindent megtettem, hogy a világ legellenszenvesebb és legseggfejebb barátja szintjén reagáljak.

- Nóri, miért nem engeded, hogy segítsünk? 

Nórinak több se kellett. Nóri még keservesebben bőgni kezdett, mint egy szaros óvodás.

- Mert most is azt kell hallgatnod...

-Nóri...

- ...hogy nekem milyen szar, pedig alapvetően semmi okom panaszra...

- Nóri...

- ...és ugyanaz a lemez van beakadva folyton, pedig tök sok idő eltelt azóta...

- Nóóóriii!

- ... úgysem segíthet rajta senki, csak én, és nézd meg, most is neked bömbölök, mikor ott a pici babád - Laura le sem tojta az egészet, ami köztem és az anyja közt zajlott - és ezerszer fontosabb dolgaid vannak nálam...

- Nóri! - szerencsétlen tényleg mindent bevetett, hogy valahogy fél percre eldugítson és szóhoz jusson - De miért akarod folyton egyedül megoldani, ezt is? Miért nem fogadod el, hogy neked is szükséged lehet segítségre?

- De neked is van jobb dolgod is annál, mint hogy a Magyarországon bömbölő barátnődet istápold...

- Mert te nem istápoltál engem?? Te nem segítettél? - historikus események sorolása következett, amelyeket már csak eposzok énekelnek meg, én ekkor már ziháló bömbölés helyett csak szaggatottan hüppögtem - Most neked kell segítség. Fogadd el.

Egy pillanattal később már sikerült olyan baromságokat összehordania, hogy szortyogó orral röhögcséltem.

Nem tudom, miért nem akartam róla beszélni. Vagyis de. Én is untam magam. Úgy éreztem, így is épp eleget beszélek róla. Egy kis villámokat szóró viharfelhő lettem. Ugyanaz a sötét téma mindig, másról sem beszélek, csak a panasz, a kín, a harag. Senki nem lehet kíváncsi erre. Nem akartam pokollá tenni az életüket, illetve így is épp elég kénkövet hajigáltam szét magam körül, további károk okozására nem vállalkoztam. Nekem úgy tűnt, egyetlen végeláthatatlan panasszá vált az életem. Minden lélegzetvétel sóhaj.

Ott álltam a szanaszét rúgott életem, életem legnagyszerűbb apokalipszise és egyben genezise közepén, mint tojásából frissen kikelt bébisárkány - pusztító erővel, fizikai kiterjedése és újdonsült képességei ismeretének teljes hiányában kizárólag a kínt látva, hogy a fejem folyton elránt, a szárnyam meg túl nagy.

És ők jöttek. Nem féltek attól, hogy tüzet okádok és életveszélyes tüskék ülnek a farkamon, sőt, kedves rácsodálkozással ültek körül az adventi műhelyem alatt. Szonja és Bogi itták velem a vanília likőrt és szeretettel öveztek. Gyönyörködtek bennem, és egy percig én is elhittem, hogy önmagam egy szebb és erősebb verziójaként keltem ki a bábból. Finom volt a sütemény, pazar a műhely, gyönyörűek a koszorúk, érzelmekkel és odaadással teli a beszélgetés - és végre úgy éreztem, én is hozzá tudok adni valamit az ő életükhöz.

Gergő és Blanka úgy istápoltak mindig, mint egy gyereket, mint a harmadik macskájukat. Csupa féltéssel, szeretettel. Etettek, még maguknál is altattak volna. Kérdés nélkül töltik a pohár italt, elém rakják a tál meleg ételt, ott szenvedek a hokedlin keresztbe tett lábbal, bort szürcsölve, kurva másnaposan (soha ilyen baromi messze az Örs vezér tere még nem volt), és hallgatják, hallgatják, ahogy Nóra megint keresztülharapta-tépte a várost, és el sem tudják képzelni, hogy mennyit jelent, ahogy Blanka érdeklődő tekintettel, figyelemmel hallgat, okosakat kérdez, Gergő meg csak rakja elém a kaját, a keze csodás munkáját, és tölti a poharam, és annyira, annyira finom és otthonos minden, és én nem félek többé.

Fruzsi és Zoli egy büdös szó nélkül úgy jöttek kihúzni a bajból, mint ha puskából lőtték volna ki őket, pedig azért is kurvára szégyelltem magam, hogy egyáltalán őket zargattam segítségért. Semmit nem fogadtak el, de még húsz másik helyen is felajánlották, hogy megjavítják, ami elromlott, én pedig azt kívántam, bárcsak elmagyarázhatnám valahogy, hogy épp engem javítotok meg, azzal, hogy itt vagytok,  mélyen legbelül, és erre talán szó sincs. És ez még csak nem is az első eset volt.

- Nóri, én harminc éves vagyok - kezdte Zoli - Ilyenkor az embernek már kell, hogy legyenek elvei - the rest is history.

Szó kell, hogy jusson a kolléganőknek/kollégáknak, akiknek napi dózis jutott belőlem, és mégis türelemmel, megértéssel tűrtek mindig. Lejöttek velem kávéért, cigire. Meg sem próbálták ellógni. És volt erejük ezredjére megkérdezni:

- Nóri, jól vagy?

És kell, kell ide Kata, mama és anyám - Kata, aki minden semlegessége ellenére hátba veregetett és nem engedte, hogy úgy érezzem, a családom nincs velem, és minden különbözőségünk mellett is szuper testvérként viselkedett és funkcionált, mama, aki proto-félfeministaként támogatott az erőm és a függetlenségem megtalálásában és kiélvezésében, és anyám, akivel a hasonló történet talán jobban összekovácsolt, mint valaha, aki anyu volt, az én anyukám, akit keseregve hívhattam egy pocsék nap után, mint egy kisgyerek, az anyja után picsogva, és csak az, hogy felvette a telefont és hallottam a hangját beleszólni a rajtam ülő mázsás súly felét instant elmozdította.

Ezek az emberek úgy kaptak el, úgy nyúltak a hónom alá és tartottak talpon, egy rohadt szó, egy külön kérés nélkül, ahogy csak mindenféle nyálas, barátságot istenítő ódában képzeli az ember. Nagyon nehéz volt megértenem, nagyon furcsa volt nekem az egész, egészen elképzelhetetlen volt, hogy nem remélhetnek ebből semmit, mégis úgy termettek mellettem bátran, félelmet és ellenséget nem ismerve, mint az oroszlánok. 

És épp úgy, ahogy nekem kell.

Nem pofátlanul és öncélúan nyomakodva, az arcomba tolva, ami szerintük nekem kell. Soha, egy percre sem meg sem próbáltak kioktatni, megmondani a tutit, elmondani, szerintük mekkora hülyeséget csinálok vagy mekkora hülyeséget teszek azzal, amit nem csinálok. Szigorúan rám bízva, nekem mikor és mire van szükségem. Megvárták, amíg az ő szertelen vándoruk az ajtójuk elé kullog és bebocsátást kér, és akkor ők ajtót nyitottak ennek az ázott, megtépázott, viharvert szarosnak, akinek valahogy kevésbé volt nagy a pofája és leginkább csak szipogott. Nem mondták... nem mondtak semmit. Csak hallgattak, figyelmesen, etettek, itattak, szerettek, nem engedték, hogy úgy érezzem, a történtek bármit is levontak az értékemből - és soha, soha egy percre sem hagytak egyedül.

Ezerszer megkérdezték tőlem az elmúlt évek során, miért tartok annyi bulit a barátaimnak, mi ez a nagy felhajtás folyton. Én mindig azt gondoltam, öncélú, én élvezem, hogy bulit szervezhetek és tarthatok - de mikor itt voltak, egy rakáson, ez a sok jófej és szeretetre méltó ember, azt éreztem, ezért tartom. Ezek az emberek elhalmoztak a törődésükkel, a gondoskodásukkal, mellettem voltak, mikor én egy sötét, hideg és nyirkos verem alján találtam magam, meleg takarót hoztak, teát és zseblámpát. Ez a legkevesebb, amit tehetek. Átadom a lakásom, megosztom mindenem, és végre, annyi felnőtt gond és baj közt egyszer, csak egy-egy estére nálam végre mindent szabad, itt letehetik a kínjaik. Azt akarom, hogy itt mindig otthon legyenek, hogy itt mindig mindent szabad legyen, tenni, mondani, gondolni. Hogy úgy megértést és nyugalmat leljenek nálam, mint én náluk.

Hát, ezt rátok srácok.