Bezártság

 Én azt gondolom, hogy eddig a pontig kimondottan fegyelmezetten viseltem a vírust.

Tartottam a távolságot, úgy mostam a kezem folyamatosan, meg kezeltem kézfertőtlenítővel, hogy csoda, hogy nem kopott el (ez actually nem teljesen igaz, mert a kézfejem elkezdett kirepedezni), hordtam azt a telibetekert maszkot mindenhova. És a múlt idő igazából nem is helytálló, mert ezt teszem most is és fogom is, amíg ez az előírás, mert azt gondolom, hogy a maszknál a lélegeztetőgép jóval kellemetlenebb, bár ezutóbbiról nincs tapasztalatom és nem is vagyok a magas rizikófaktorú csoportban. Illetve vigyázni akarok a családomra és mindenkire magam körül, mert őszintén hiszek abban, hogy a társadalmi felelősségvállalás az egyén szintjén kezdődik.

Mostanra azonban, gondolom, a korai sötétedésnek és az általános takony időnek is hála, de eljutottam egy konstans fáradtság szintjére, amikor a tagjaim ólomból vannak, alig bírok reggel kimászni az ágyból, demotivált vagyok, és úgy általában, csak fekszek arccal lefelé a parkettán és várom, hogy elmúljon ez az egész.

Gondolom, mint mindenki más. Meg egyébként is, ezt hallom ismerősöktől is. 

Engem azonban meglepett, magamtól nem számítottam rá. Azt hittem, az ura vagyok a helyzetnek, és mégis, azt érzem, hogy azt akarom, hogy történjen valami, billenjen meg ez az új, elcseszett egyensúly, ne erről szóljon minden, az életünk, a munkánk, bármi, amerre fordulok, amihez nyúlnék, mert rettenetesen unalmas. Nem fogok bele semmibe, mert úgy érzem, semminek semmi értelme.

Bevásároltam epoxy ékszerekhez és hozzájuk sem nyúltam.

A vasárnapi ebéd zacsileves, halrudacska, csirke nuggets meg mirelit krumpli kisütve. Nálam. Nálam, akit a főzés egyébként kikapcsol és épp néhány poszttal ezelőtt fejtette ki, hogy szőkőévente egyszer, a halálos fáradtság szintjén jut idáig.

De hát én az vagyok. Most indult az év és már az vagyok.

Kimennék sétálni, de elmegy a kedvem, mert úgysem ülhetünk be sehova egy szutyok forralt borra, ha átfagytunk és megfáradtunk kicsit. Ha el is indulok, általában a plázáig jutok és vásárolgatok. Persze, szinte mindig olyan dolgokat, amik nem haszontalanok, marhára élvezem például Levivel a legózást és a puzzle-kirakást, és hát Levi is azt mondta, hogy valamivel ki kell töltenünk az időt otthon, és ez még egész értelmes is, kreatív és minőségi együtt töltött idő, tök jól szórakozunk együtt, meg minden, csak na.

Az egyetlen örömöm, hogy a blogomat írom, nagyon tudatosan és rendszeresen ápolom a testem az évszaknak és bőr/hajtípusomnak megfelelően, környezettudatosabban, a körmeim egyre szebben sikerülnek mostanában, sőt, kimondottan jól, és ráakadtam Edith Eva Eger könyveire, így sokat olvasok és le is köt. Ezek amúgy tök jó dolgok, nagyon sokat hozott és adott nekem a lelassulás, egy átlagos hétköznap mondjuk 3 hónappal ezelőtt azoknak a táborát erősítettem, akik - hangozzék bármilyen borzalmasan - akár még profitálni is tudtak az elcsendesedés e váratlanul, kívülről kikényszerített állapotából. Egyébként is, tudom, first world problem, nem kell mindig pénzt költeni, helyeken ücsörögni meg mit tudom én, sőt, a fentiekből kitűnik, hogy igazából tök jól jöttem ki ebből az egészből, jó és hasznos dolgokat csinálok, amik hozzám tesznek, voltaképp feltalálom magam, mit nyígok. 

De mostmár én is azt érzem, mint a türelmetlen gyerek a UPC ügyfélszolgálati irodán, mikor anya az istenért nem kerül sorra: eljöttem vele, pedig semmi kedvem nem volt, lekötöttem magam, jó gyerek voltam, de arról nem szólt a fáma, hogy nekem ezt ítéletnapig kell csinálni. Anya becsapott.

Mit tehetnék: hiányzik a lehetőség. Ki az isten szereti vagy akárcsak viseli el derűsen, teát kortyolgatva, ha a szabadságában ilyen hosszan korlátozzák? Nem akarok elmenni és sörözni, főleg nem minden nap, én a lehetőséget akarom, hogy ha rám írnak Fruzsiék, hogy Fruzsi letette az államvizsgát, és azt mondom, hogy mikor iszunk, ne az legyen a válasz, hogy "Amikor végre kinyit egy rohadt kocsma :'D", hanem mondjuk az, hogy mit csináltok jövő héten.

És ennél is jobban zavar, ahogy az akaratom ellenére ez a bizonytalanság, korlátozottság és bezártság téli depresszión túlmutató mértékben tenyerel bele az általános közérzetembe. Nem tudom, honnan jött, de alig bírom felrázni magam - leginkább azért, mert ahhoz sincs erőm, még annyira sem bírom megemberelni magam, hogy rávegyem magam, hogy megembereljem magam. Olyan vagyok, mint Tunyacsáp, és be is vagyok szarintva, hogy mire kitavaszodik, a köldökömig fog lógni az orrom és olyan lesz a hangom is. Tavaly sajnáltam Levit, hogy bezárva kellett tartani a szülinapját, és a legvadabb rémálmomban sem hittem volna, hogy több, mint fél év múlva úgy kell majd tartani az enyémet is. Hogy a XXX úgy jön el az életembe, hogy akárhányszor eszembe jutott, hogy ez most lesz, úgy reagáltam, mint Gru anyja, mikor Gru mutatott neki valamit.

Eh.

Ha nem szervezkednének az én kis cukorborsó bébirépáim - Levi, tesó, sógorok -, és nem tudtam volna kivenni szabinak, a mindenki által színes fólialufikkal és félájult részegséggel ünnepelt, hangzatos 30 nagy sötét foltként vonult volna be személyes történetem szerény kis kötetébe. Ehhez képest föld felett járok két hete, hogy milyen csodásan jön ki a lépés és hogy ki lesz maxolva, mert ők adtak értelmet annak, hogy legyen miért várni, csak sajnálom őket is, hogy a sima buliszervezés 150 km-es gátfutássá változott emiatt a szutyok járvány miatt.

Tudom, hogy nincs más hátra, mint megtartani a jó szokásokat és kiélvezni, amit a helyzet nyújt - ezen csak én tudok úrrá lenni, senki más, mert a fejemben történik. Feltartott fejjel bizakodni, mihamarabb oltakozni, és addig is mindent megtenni, hogy ne durvuljon el a helyzet. Olvasni tudok tovább, írni is, itthon jó dolgokat csinálni, vásárolni, és hát néha sétálni is, és ha majd egyszer tavaszodik, ez utóbbit egyre többször, egyre inkább.

De azért nagyon várom, hogy vége legyen (érzem, hogy megint megnyúlt kicsit az orrom).