#1 Faith
Idén nagyon sokat jelent nekem ez a szó.
Firenzében földgömb charmot vettem a karkötőmre minden korábbi berzenkedésem ellenére ("mindenki világutazó, de attól, hogy évente felszállok egy-két gépre, én nem vagyok az!"), mert akkor döntöttem el, hogy elmegyek Peruba, és mert egymillió okom lett volna rá, hogy nyomorultul érezzem magam a szerencsétlenkedéseim látva, én mégis végig boldog voltam. Nem tudtam levakarni a képemről a mosolyt és a lelkemből ki azt az érzést, hogy valahogy majd lesz. És az emberek kedvesek voltak hozzám, a hátam simogatták, mosolyogtak rám, bíztattak, hogy erőltessem csak azt az olaszt (ha a hajuk tépték is ki fejben), javaslatokat tettek, segíteni akartak. Annyi emberi kedvességgel és jósággal találkoztam, hogy egyszerűen nem fogott golyó. A charm pedig ettől az egésztől hirtelen új értelmet nyert, és én visszamentem érte.
Kicsit live action Hamupipőke koppintás, de őszintén úgy éreztem, hogy amíg "bátor vagyok és kedves", az én embereim mindig megtalálnak majd, az emberi jóság, a kedvesség utat talál, és nekem mindig lesz helyem ebben a világban. Mindig lesznek barátaim, sosem leszek egyedül, és mindig, minden megoldódik majd. Nem várok semmit és senkire - az én bátorságom, hogy nekiinduljak, akkor is, ha félek, az erőm, ami eddig sosem hagyott cserben és amivel eddig mindig, mindent meg tudtam oldani (és akik közel állnak hozzám, ők tudják csak igazán, mit jelent ez), és végül a hitem... a vak hitem istenben, világban, emberekben, hogy a világ végső soron jó hely mindig utat fog találni magának.
Terápiában beszélt róla a pszichológusom, amikor mondtam, hogy ebben szeretnék megerősödni, hogy amiről szó van, egy rettenetesen nehéz dolog: voltaképp az embernek az arra való képessége, hogy higgyen és bízzon a jövőjében, magában, istenben univerzumban, a saját erejében - nevezze ki-ki hite és vérmérseklete szerint. Egy nélkülözhetetlen dolog, mert ez segíti át a nehézségeken, de nagyon, nagyon nehéz, mert teljességgel megfoghatatlan.
Voltaképp az alapvető hit és bizalom abban, hogy előbb vagy utóbb minden jóra fordul, de legalábbis megoldódik majd, de olyan dolgokba próbálsz kapaszkodni, amik még előtted állnak, és senki nem fogja megígérni neked, hogy tényleg rendben is lesznek.
Nagyon sokat gondolkoztam ezen. Van egy default Disney-hercegnő beállítottságom, mégsem tudtam soha elmagyarázni senkinek, hogy nincs okuk aggódni miattam, mert nem arról van szó, hogy álltatom magam, még ha a vesedonorság határán billegő életveszélyes naivitásnak is tűnik néha, amit művelek. Én nem arról beszélek, hogy tagadom a rossz dolgokat, vagy hogy ne vennék róluk tudomást. Egyszerűen csak előre fordított arccal ölelem magamhoz őket az élet részeként, a magamba vetett hittel bízva abban, hogy én elég leszek, hogy ezt megváltoztassam, vagy ha nem rajtam múlik, hát hogy előbb vagy utóbb jó dolgok is kell, hogy történjenek (a pszichológus ahhoz kellett, hogy ez akkor is menjen, ha sorozatos rossz szériám van - picit a végletek embere vagyok, sokat tudnék mesélni). Rossz dolgok fognak történni, és jönnek majd szembe rossz emberek is, ahogy bele-belefutok a seggfejségbe így is olykor. De meg kell válogatnom a csatáim, és próbálok olyan dolgok ellen küzdeni, amik ellen valamit tenni is tudok.
Arra kocnentrálok, amit én meg tudok választani/változtatni, és arra megyek. Körbenövöm az akadályt, addig, amíg át nem érem vagy fel nem morzsolom lassan és állhatatosan, mert kitartásom az van, azt mértek rendesen, mikor engem összeraktak.
Ma életemben először voltam az Operában és amikor a karzat két bejárata között pattogtatott a személyzet, határozott kedvességgel mentem a helyemre a második tétlenkedésnél. Kikértem a pezsgőm szünetben, szereztem magamnak ülőhelyet egy asztalnál, és nagyon nyugodtan fogyasztottam el. Megálltam egy pillanatra és megengedtem magamnak, hogy figyeljem a tömeget. És egy hölgy kifelé odalépett hozzám, mikor szelfizni próbáltam a diótörő figurával, hogy lefotózzon-e. Mondta, hogy nézzem meg, megvárja. Csodás kép lett, nagyon szeretem. Nagyon megköszöntem neki, mert nem hittem volna, hogy ilyen kép is készülhet majd rólam - egyetlen sikerült, de az nagyon jó lett, és meg vagyok róla győződve, hogy az ő kedvessége, a hála és a boldogság látszik rajta. Attól minden ember szép lesz. Hazafelé beszálltam az Operettszínház előtt álló kivilágított hintóba, megengedtem magamnak, hogy valódi hercegnőnek érezzem magam, teli mosollyal csodáltam a fényeket és a következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy az emberek sorban állnak, hogy fényképezkednének vele. Kilépkedtem a nagyon csillogós csizmámban, miközben a fülemben szólt a "Whole new world", és egy cseppet sem zavartatva magam kifordultam az adventi fényekben ragyogó Andrássyra érzésem szerint (mivel látni nem láttam) olyan ábrázattal, mint aki fejben másik bolygón van, megállíthatatlan kuncogással.
Faith. Mélyet sóhajtok. Azt gondolnád, hogy a gyenge jellem kiváltsága, az életbenmaradáshoz mégis kell, a jólléthez pedig nélkülözhetetlen. Csendes hálát adok, hogy én ezt az ajándékot megkaptam, és minden nappal egyre erősödöm benne.
Firenzében földgömb charmot vettem a karkötőmre minden korábbi berzenkedésem ellenére ("mindenki világutazó, de attól, hogy évente felszállok egy-két gépre, én nem vagyok az!"), mert akkor döntöttem el, hogy elmegyek Peruba, és mert egymillió okom lett volna rá, hogy nyomorultul érezzem magam a szerencsétlenkedéseim látva, én mégis végig boldog voltam. Nem tudtam levakarni a képemről a mosolyt és a lelkemből ki azt az érzést, hogy valahogy majd lesz. És az emberek kedvesek voltak hozzám, a hátam simogatták, mosolyogtak rám, bíztattak, hogy erőltessem csak azt az olaszt (ha a hajuk tépték is ki fejben), javaslatokat tettek, segíteni akartak. Annyi emberi kedvességgel és jósággal találkoztam, hogy egyszerűen nem fogott golyó. A charm pedig ettől az egésztől hirtelen új értelmet nyert, és én visszamentem érte.
Kicsit live action Hamupipőke koppintás, de őszintén úgy éreztem, hogy amíg "bátor vagyok és kedves", az én embereim mindig megtalálnak majd, az emberi jóság, a kedvesség utat talál, és nekem mindig lesz helyem ebben a világban. Mindig lesznek barátaim, sosem leszek egyedül, és mindig, minden megoldódik majd. Nem várok semmit és senkire - az én bátorságom, hogy nekiinduljak, akkor is, ha félek, az erőm, ami eddig sosem hagyott cserben és amivel eddig mindig, mindent meg tudtam oldani (és akik közel állnak hozzám, ők tudják csak igazán, mit jelent ez), és végül a hitem... a vak hitem istenben, világban, emberekben, hogy a világ végső soron jó hely mindig utat fog találni magának.
Terápiában beszélt róla a pszichológusom, amikor mondtam, hogy ebben szeretnék megerősödni, hogy amiről szó van, egy rettenetesen nehéz dolog: voltaképp az embernek az arra való képessége, hogy higgyen és bízzon a jövőjében, magában, istenben univerzumban, a saját erejében - nevezze ki-ki hite és vérmérseklete szerint. Egy nélkülözhetetlen dolog, mert ez segíti át a nehézségeken, de nagyon, nagyon nehéz, mert teljességgel megfoghatatlan.
Voltaképp az alapvető hit és bizalom abban, hogy előbb vagy utóbb minden jóra fordul, de legalábbis megoldódik majd, de olyan dolgokba próbálsz kapaszkodni, amik még előtted állnak, és senki nem fogja megígérni neked, hogy tényleg rendben is lesznek.
Nagyon sokat gondolkoztam ezen. Van egy default Disney-hercegnő beállítottságom, mégsem tudtam soha elmagyarázni senkinek, hogy nincs okuk aggódni miattam, mert nem arról van szó, hogy álltatom magam, még ha a vesedonorság határán billegő életveszélyes naivitásnak is tűnik néha, amit művelek. Én nem arról beszélek, hogy tagadom a rossz dolgokat, vagy hogy ne vennék róluk tudomást. Egyszerűen csak előre fordított arccal ölelem magamhoz őket az élet részeként, a magamba vetett hittel bízva abban, hogy én elég leszek, hogy ezt megváltoztassam, vagy ha nem rajtam múlik, hát hogy előbb vagy utóbb jó dolgok is kell, hogy történjenek (a pszichológus ahhoz kellett, hogy ez akkor is menjen, ha sorozatos rossz szériám van - picit a végletek embere vagyok, sokat tudnék mesélni). Rossz dolgok fognak történni, és jönnek majd szembe rossz emberek is, ahogy bele-belefutok a seggfejségbe így is olykor. De meg kell válogatnom a csatáim, és próbálok olyan dolgok ellen küzdeni, amik ellen valamit tenni is tudok.
Arra kocnentrálok, amit én meg tudok választani/változtatni, és arra megyek. Körbenövöm az akadályt, addig, amíg át nem érem vagy fel nem morzsolom lassan és állhatatosan, mert kitartásom az van, azt mértek rendesen, mikor engem összeraktak.
Ma életemben először voltam az Operában és amikor a karzat két bejárata között pattogtatott a személyzet, határozott kedvességgel mentem a helyemre a második tétlenkedésnél. Kikértem a pezsgőm szünetben, szereztem magamnak ülőhelyet egy asztalnál, és nagyon nyugodtan fogyasztottam el. Megálltam egy pillanatra és megengedtem magamnak, hogy figyeljem a tömeget. És egy hölgy kifelé odalépett hozzám, mikor szelfizni próbáltam a diótörő figurával, hogy lefotózzon-e. Mondta, hogy nézzem meg, megvárja. Csodás kép lett, nagyon szeretem. Nagyon megköszöntem neki, mert nem hittem volna, hogy ilyen kép is készülhet majd rólam - egyetlen sikerült, de az nagyon jó lett, és meg vagyok róla győződve, hogy az ő kedvessége, a hála és a boldogság látszik rajta. Attól minden ember szép lesz. Hazafelé beszálltam az Operettszínház előtt álló kivilágított hintóba, megengedtem magamnak, hogy valódi hercegnőnek érezzem magam, teli mosollyal csodáltam a fényeket és a következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy az emberek sorban állnak, hogy fényképezkednének vele. Kilépkedtem a nagyon csillogós csizmámban, miközben a fülemben szólt a "Whole new world", és egy cseppet sem zavartatva magam kifordultam az adventi fényekben ragyogó Andrássyra érzésem szerint (mivel látni nem láttam) olyan ábrázattal, mint aki fejben másik bolygón van, megállíthatatlan kuncogással.
Faith. Mélyet sóhajtok. Azt gondolnád, hogy a gyenge jellem kiváltsága, az életbenmaradáshoz mégis kell, a jólléthez pedig nélkülözhetetlen. Csendes hálát adok, hogy én ezt az ajándékot megkaptam, és minden nappal egyre erősödöm benne.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése