The One who Dared

Hadd meséljem el nektek a bántalmazásom történetét (félreértés ne essék, nem az egyetlenét, csak a legfrissebbet - gyönyörű, nem?). Egyben ez egy figyelmeztetés, hogy akinek sok lehet, felkavaró, vagy érintett, az most lehet, hogy jobb, ha nem olvas tovább. Hála istennek a legrosszabb nem történt meg, és az én sztorim happy end, de akinek volt már ilyenben része (és sajnos túl sokan vagyunk), az tudja, hogy az emlékek bármitől előtörhetnek. Ha nem érzed magad most stabilnak befogadni, jobb nem kockáztatni.

Életem kalandjára készültem, én csak annyit kértem, hogy adjanak valakit mellém, aki hajlandó közösködni - életem első tengeren túli útja, jobban érezném magam, ha van, aki segít (hiába csoporttal mentünk, alapvetően az utazást mindenki maga intézte, én a magam részéről egyedül jelentkeztem, ezért kértem a szervezőt, hogy ha van más a csoportban, aki szintén egyedül jelentkezett, de nincs ínyére a dolog, kössön vele össze).

Az első találkozó alkalmával rám hajtott. Nyitott, kedves, barátságos személyiség vagyok, természetesen azonnal félreértette. Gyermekként már átéltem szexuális bántalmazást és pont ugyanúgy reagáltam most is - mikor elkezdett ölelgetni, belefagytam, és a legtöbb, amire futotta, hogy tréfásan próbáltam kibújni, elkerülni, viccel ütni el. Nyilván mint a teflonról, pergett le róla, nem állt le. Csak azon kattogott az agyam, hogy ez nem lehet, most mi az ördögöt csináljak, nekem erre az emberre szükségem van, nem tudom egyedül végigcsinálni, de most mégis mi legyen, magamra nem haragíthatom, ki tudja, mire ragadtatja magát... így végül nem konfrontálódtam, csak próbáltam megúszni a helyzetet, és végül ennyiben maradt, hazajutottam, egyedül, ölelgetési kísérleteknél több nem történt, épségben megúsztam.
"Épségben".

A gyermekkori traumámból PTSD-m van, és a legtöbb időbe az telt, amíg arra döbbentem rá, hogy akárcsak minden más áldozat, valójában én is magam teszem felelőssé a történtekért - én speciel azt nem tudtam magamnak megbocsátani, hogy akkor nem kezdtem el teli torokból üvölteni, hogy segítséget hívjak. De ilyen az, ha az ember minden szempontból alárendelt helyzetben van, egy hozzá képest hatalmi pozícióban lévő emberrel, akitől adott esetben szó szerint a túlélése függ - nem mered magadra haragítani, mert még a végén magadra hagy, és akkor neked véged (persze így is, csak máshogy, de abban a beszűkült tudatállapotban ez a két választás látszik csak, és próbálod a kevésbé rosszat választani). Még itthon is ziháltam, ahogy most újra ebben a helyzetben találtam magam, hogy újra nem szálltam szembe, hogy nem volt bátorságom üvölteni vele, hogy hagyja abba, mert már nem tudom hogy jelezni tapintatosan tovább, hogy a közeledése nem kívánatos nekem. Gyűlöltem magam, de valahol abban bíztam, hogy vége lesz. (Ittunk is - úgy voltam vele, hogy egészséges felnőttől talán lehet elvárás, hogy ha érdektelenségbe fullad a közeledése, magától is abbahagyja.)

Nyilván nem állt le. Elkezdett konkrét ajánlatokkal, együttalvós hétvégékkel keresni meg, és amikor már a "biztos nem"-re is az volt a reakciója, hogy előrukkolt egy újabb csodálatos ötlettel, ahol együtt töltheti velem az estét/éjszakát, vettem egy mély levegőt és megtettem, amit gyerekként nem mertem: remegve, de konftrontálódtam. Talán kicsit durva is voltam, de úgy éreztem, hogy vagy belemondom a két szeme közé, frontálisan, vagy itt már semmi sem segít.

Gyerekek, az a téboly, ami a beszégletésben ezután beállt, még most is menekülésre készíti fel az egész testem, az idegrendszerem - úgy éreztem, hogy én őrültem meg. Közlöm, mondom, hogy nem akarom, hogy én csak az utazótársa vagyok. Hogy hagyjon engem. Nem megyek vele sehova az utunkon kívül és pláne nem alszok vele. Közli velem, hogy "miért akarod eldönteni előre a kapcsolódásunk minőségét", hogy "én csak azt tudom, hogy egy férfi és egy nő 8 órán keresztül jól érezte magát". Ekkor már szinte kiabálok, hogy onnan tudja, hogy arra figyeljen, amit a számmal mondok: NEM, ilyen vagyok, ha 6, meg ha 66 éves lenne, férfi, nő tök mindegy, bárkivel kijövök, de az isten szerelmére, hagyjuk is, hogy jól kijöttünk, hiába akar velem összejönni, én ezt nem akarom, sajnálom, hogy félreértett, de nem szeretnék tőle semmit. "Hát pedig szerintem ott volt valami, és nem értem, hogy miért kellene bármit is előre eldönteni."

Úgy álltam a szobám közepén, mint ha én lennék a teljesen hülye. Nem magyarul beszélek vagy ennyire nem világos, amit mondok? Ennyire szarul fogalmazom meg? Felmerült még a találkozónk alkalmával, mielőtt egy ujjal is hozzám ért volna, hogy költséghatékonyság miatt közös szobát foglalunk - ezen a ponton közöltem, hogy nem, és a továbbiakban szeretném, ha aszerint kezelné a kapcsolódásunkat, hogy a részemről ez egy egyértelmű NEM. Még akkor is remegett a kezem, mikor letettem a telefont.

Az egészre passzív agresszióval és segítségmegvonással reagált, de valahányszor próbáltam ezt jelezni, kimagyarázta, hogy valójában én értem félre. Felhívtam újra, szembesítettem vele. Újra azt mondta, hogy félreértettem és akkor éreztem is benne egy nagy adag visszakozást. Elkezdtük szervezni az utat, és bár kicsit fagyos volt a légkör eleinte, apránként felengedett, úgy tűnt, megértette végül, hányadán állunk, sőt, elkezdett egészen laza, vicceskedő lenni a nexus - úgy tűnt, megbeszéltük ezt az egészet. Még hálát is adtam, hogy az elején kibukott, mert így időben megbeszéltük és nem ott kell tisztázni hátizsákkal a hátamon - rendben lesz minden.

Ez így is volt egészen másfél héttel az út előttig. Amikor is a lábam simogatta, majd úgy, hogy ott ültem mellette, az engedélyem nélkül közös szállásokat foglalt velem. Közös szobát. Kérdésemre, hogy ezt mégis miért, azt mondta, hogy "már nem volt több szoba". Hápogtam, teljesen lefagytam megint, mire megölelt: "de hiszen te remegsz".

Azt hittem, elhányom magam. Csodálkozol? Az engedélyem nélkül most ügyeskedted magad velem egy hálóba a jelenlétemben és mikor a bántalmazásodra kiborulok, atyáskodó ölelésben részesítesz, mint ha még te lennél a gyengéd oltalmazó, hogy remegek, miközben az egész kiváltója te vagy?... de persze megnyikkanni sem bírtam, hápogtam, remegtem. Hazavitt. Úgy rohantam fel a lakásba mint egy őrült, néztem a szállásokat - tele volt üres szobával az összes. Ráírtam. Hogy mi szükség volt erre, hogy ezt magyarázza meg azonnal. "Foglalhatunk külön". Nem ezt kérdeztem... mondd meg, miért csináltad. Magyarázat kellett. Hogy ez most nem az, amire gondolok. Ha elmagyarázza, hogy csak a lelkesedés ragadta magával, én megértem... "fáradt vagyok, ha akarod, holnap megbeszéljük".

Nyilván nem jelentkezett. Így végül tőlem kapott egy hosszú üzenetet, amiben utoljára, írásban, pontokba szedve szólítottam fel, hogy tartsa tiszteletben a kapcsolódásunk számomra elfogadható formáját.

És akkor fordult át végleg teljes pokolba az egész. Passzív-agresszív volt, elérhetetlen, megpróbált magáról lerázni, újra segítségmegvonással büntetett. Mikor végső elkeseredésemben határozottan konfrontálódtam vele telefonban és szembesítettem azzal, mit művel, a manipulálás és a gázlánoglás semmilyen szintjétől és formájától nem riadt vissza - nagyon egyértelművé tette a viselkedésével, hogy ha ő nem kapja meg, amit akar, én sem fogom. Oldjam meg. Nagy szájkaratés vagyok, de alig tudtam elérni, hogy beismerje, hogy már nem akarja, hogy vele menjek, és valahányszor rámutattam, hogy ez érdekes módon akkor változott meg, mikor kitettem az asztalra, hogy nem kaphat meg, hogy érdekes módon biztosítást, programot, mindent együtt foglaltunk, igen, arra az időszakra is, mikor együtt vagyunk a többiekkel, tehát ne mondja, hogy mindig is úgy volt, hogy csak akkor segít, amikor a többiektől külön vagyunk, a sarokba szorított helyzetében fogta, és megfordította a dolgot: közölte, hogy nekem nem tetszik valójában, hogy nem engedi, hogy kihasználjam.

- Arról volt szó, hogy utazótársak leszünk. Azzal használlak ki, hogy nem engedem meg, hogy velem aludj, azért cserébe, mert segítesz?
- Nóri, nézd, én sosem ígértem 0-24-es szolgálatot. Visszaélsz a jóindulatommal.
- Eddig nem zavart, hogy mindent együtt csináltunk, feljöttél Budapestre, órákat telefonáltunk, az összes programunkat együtt szerveztük.
- Na az volt a hiba.
- Csak mert nem kaphatod meg, amit akarsz?
- Nóri, nézd, nem tudom, mi mást mondhatnék, én próbálom itt meghúzni a határaimat, de folyamatosan visszaélsz a jóindulatommal. Fáradt vagyok. Jó éjt.
- Ezt mégis hogy...
- Jó éjt!
- De...
- Jó éjt!

Beszéltünk még, de feleslegesen. Álltam remegve, zokogva a lakásomban, másfél hét volt hátra és csak azt tudtam, hogy már szinte minden el van rendezve, de én ezzel az emberrel nem mehetek ki.

Fogalmam sincs, mi lett volna velem ekkor, ha nincsenek a barátaim. Mint egy bokszolót a sarokban, masszíroztak, érvényesítették az érzéseim, engem, támogattak, meghallgattak, tippeket adtak. Összehasonlíthatatlan érzés volt ennek az egésznek most így nekivágni. Hogy volt kit hívnom, volt, aki megerősítse bennem, hogy ez nem normális, bármit is állítson, és hogy a hiba nem az én készülékemben van, hanem az övében. Ezzel párhuzamosan ugyanaz a düh és dac horgadt fel bennem, mint anno, amikor a depresszió kishíján a legrosszabbra vett rá, és amit akkor éreztem, amikor szexuálisan bántalmaztak - hogy az életem az enyém, és senki nem veheti el tőlem.

Minden olyan gyorsan történt - két nap kálvária után végül úgy döntöttem, ez életem legfontosabb útja, és ez az ember nem parancsol az én életemben, mert ez az enyém és neki ehhez nincs joga. Abban a válságkezelő üzemmódban lefuttattam a lehetőségeim és rádöbbentem, hogy ha kicsit variálok a programon, ezt-azt átpakolok, ha az isten pénzébe kerül is, de végig ellenőrzött módon tudok tőle külön mozogni, le tudom magam róla választani, és mégsem leszek egész idő alatt teljesen egyedül, mert így vagy úgy, de folyamatosan nagyrészt csoporttal mozgok. A csoportból pedig szereztem másokat, akikkel lehet - bár sokkal kevesebbet, de - közösködni. Így végül úgy döntöttem, hogy bár gyakorlatilag egyedül, de mégsem - nekivágok. Három és fél óra leforgása alatt átszerveztem az egészet, és hogy milyen a sors - egyedül a repjegyek átfoglalásáért kellett fizetnem, minden mást szinte azonnal megoldottam, mindenhonnan szinte azonnal válaszoltak, át tudtam foglalni vagy díjmentesen lemondani. Álltam lehunyt szemmel, tudva, hogy megint 3 órát alszok, ahogy akkor már napok óta, borsónyi gyomorral, kisírt szemekkel (bár az agresszor miatt csak egyszer sírtam, a további másfél napot azért bőgtem végig kontrollálatlanul, mert nem akartam elhinni, hogy ennyien szeretnek és támogatnak engem), és nem akartam elhinni, hogy megteszem.

Még most sem tudom, hogy honnan találtam meg magamban ehhez a bátorságot, de így esett, hogy megesett velem újra az, hogy a kiszolgáltatott helyzetemmel visszaélve megpróbálták a testem kihasználni, én pedig még minden előtt ezúttal felálltam, és üvöltöttem, és visszaszereztem magamnak azt, ami az enyém. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem kell, hogy így legyen - már nem vagyok gyerek, felnőtt vagyok, és hatalmamban áll cselekedni, és azzal, hogy ha most sunyítok, talán megmenekülök, talán nem, de arcul csapom a kislányt, akivel egyszer ezt már megtették, és a legrosszabb következik be mind közül: hogy én hagyom cserben; ha viszont kinyitom a szám, ugyanúgy talán működik, talán nem, de legalább én magamért kiálltam, és a lelkiismeretem tiszta magam előtt.

És bárcsak elmondhatnám, milyen támogatásban volt részem. Bárcsak le lehetne írni valahogy, vissza tudnák adni ezek a sorok azt, milyen érzés volt, mikor hittek nekem (mert egy ponton, mivel aktívan zajlott a csoporttal közös programok szervezése, jeleznem kellett egy héttel az indulás előtt a szervezőnek is, mi történt, és a legjobban sajnálom, hogy nem írhatom ide a nevét, mert aranyba kellene foglalni: onnantól, hogy ennek neszét vette, folyamatosan figyelt rám, elküldte az ő szállásait, és folyamatosan rám csekkolt, míg az ex-utazótársam szemmel tartotta és tippeket is adott, hogyan zárjam ezt le), mikor a barátaim védóhálójától támogatva, folyamatos reality-checkben tartva engem (több szinten: egyrészt semlegesítették a gázlángolás hatásait, másrészt segítettek felmérni, hogy az új tervem mennyire életképes, hogy tudom a legügyesebben kimanőverezni magam a helyzetből), míg végül - ezúttal hallgatás és bújkálás helyett -, mint egy üvöltő vadállat álltam ki magamért, de csak belül, mert kívülről hideg, csendes erővel és kompetenciával fordítottam meg ezt az egész helyzetet.

És akkor hogy most miért mesélem ezt most mind el nektek?

Mert úgy érzem, hogy felelősségel tartozom minden nőért ebben a helyzetben. Azt akarom, hogy lássák, hogy van értelme üvölteni. Tudom, hogy nem mindig, és nem mindenkinek működik, de talán az én esetem ad reményt, hogy megtörténhet, hogy a segítség végül elérkezik.

Hogy hitelesítsek minden áldozatot. Hogy rámutassak, hogy itt állok erőm teljében, erősebb, határozottabb, nagyobb szájú nő kevés létezik, és nem félek kiállni és megmutatni, hogy nem ezen múlik, kiből lesz áldozat - az önbecsülésem elég alacsony, hogy egy erőszaktevő próbát tudjon tenni velem.

Hogy megmutassam, hogy ezért kell ez az egész "me too-cirkusz", amitől akkora divat rettegni: mert elértünk oda, hogy amikor segítséget kértem, kaptam (!!!), és nem hogy megmenekültem, de életem legszebb útját kaptam ajándékul és a legcsodálatosabb dolgot, amit egy traumatizált ember valaha megkaphat - a gyógyulás lehetőségét, mert a történetem ezúttal más véget ért, én pedig megtaláltam az erőt magamban, ami a méltatlan helyzetekből kiemel és erősíti bennem, hogy jobbat érdemlek ennél.

Mert azt akarom, hogy lássa mindenki, hogy igenis nem tehetsz róla - jó lenne ránk tolni, hogy ha részegen egyedül mászkál az ember éjszaka, ne csodálkozzon, ha bajba kerül, jó lenne azt hinni, hogy a világ kétbites és ennyire egyszerű, de sajnálattal kell tájékoztatnom minden ebben reménykedő embert, hogy akármennyire is veszélyezteti az igazságos világba vetett hitét, ideje tudomásul venni, hogy az igazi gazemberek többször viselnek öltönyt, mint kapucnis pulcsit, és kurva drága kocsikból szállnak ki, nem sikátorokból jönnek elő. Igen, pont az a tisztességes családapa, üzlettulajdonos, indfluenszer, híres ember, tök mindegy csinálja, akiről nem gondolnád, mert "olyan rendes embernek tűnik".

Mert azt akarom, hogy álljunk már le ezzel, hogy emebreken (és pláne gyerekeken, fiatal felnőtteken) kérjük számon, hogy miért nem reagált vagy miért úgy, értsük már meg a kiszolgáltatottság dinamikáját (én is most pl. úgy döntöttem, hogy csak a szervezővel osztom meg, mi történt, meg egy másik pasassal, akivel megpróbáltam közösködni helyette, majd végül még egy hölgynek kellett mesélnem róla, mert hülyén jött ki a lépés, de pl. én is a csapat jóllétét helyeztem a nyilvános jelenetrendezés elé, mert úgy éreztem, onnantól, hogy biztonságban vagyok és van, aki tud róla és tud gondoskodni a biztonságomról, nincs értelme), hogy olyan racionális, ésszerű lépéseket követelünk meg olyan pszichésen komplex, bonyolult helyzetekben lévő emberektől, ami egyszerűen abban a beszűkült, veszélyeztetett, érzelmileg komplex szituációban nem reális. Ökölbe szorul az egész testem a mai napig, mikor olvasom a kommenteket: "miért most szól", "minek ment oda"... olvasd vissza kérlek az én történetem. Az, hogy rendezkedtem, szükségtelen és korai lépésnek tűnhet, feleslegesen paráztam a legrosszabbtól (volt is egyébként még így is, aki mondta, hogy megerőszakolni biztos nem fog... mondom tekintve az előzményeket, ebben nem vagyok olyan biztos, de egyébként éppen elég, ha piti bosszúból tönkre teszi életem lehetőségét), de ha odamegyek és megtörténik a baj, fixen megkapom, hogy tudhattam volna és minek mentem oda... valahogy lássuk már meg, hogy ezt a helyzetet nem lehet megnyerni, hogy akár közbelépek, akár nem, akár úgy döntök, hogy egy köztiszteletben álló férfit "mocskolok be" (wtf, ha ilyenre vetemedik, ezen mi a mocskolás?...), akár nem merem megtenni és végül velem történik meg a legrosszabb, mindenképpen engem terhel a felelősség a közösség szemében.

És végül, de nem utolsó sorban, reményt akarok adni. Hogy egy ilyen történet véget érhet így is.

Tisztában vagyok azzal, hogy sokan elmondták már a történetüket, és hogy nem az én blogposztom fogja megváltoztatni ezt a narratívát, ami jelenleg is zajlik. De kell és kell és kell erről beszélni, amíg még az én helyzetemen kívül is, mindig egyértelmű nem lesz, hogy az áldozatot nem elhallgattatjuk, hanem segítséget nyújtunk neki - valóban, akit vádolnak, ártatlan, míg az ellenkezője be nem bizonyosodik, de valaki árulja már el, mi gátolja meg az igazságszolgáltatást abban, hogy addig is biztonságba helyezze azt, aki veszélyben érzi magát és eltávolítsa az agresszortól (lásd a mostani tragikus hírt, a szerencsétlen japán anya esetét... a szívem minden együttérzése, minden gondolatom a családjáé). Aki annyira fél a me too-tól, annak üzenem, hogy nem bemondásra lefejezéseket akarok, csak hogy ha ilyen megtörténik, egy olyan áldozatfókuszú igazságszolgáltatási rendszert, ami kíméletes kivizsgálást biztosít és védelmet annak, aki veszélyben érzi magát.

Nem többet akarok, extra jogokat, vagy kiváltságokat. Hanem biztonságot, az isten verje meg. Nézzetek rám, nagy szám van, szocális hálóm, pénzem. És mégis majdnem bajba kerültem. És én nem 3 gyerekkel menekültem otthonról. Csak egy utazást kellett megmentenem, nem egy életet elölről kezdeni. "Minek ment oda." "Miért maradt vele." Olvassátok el kérlek újra a történetem és tegye fel ezeket a kérdéseket újra bárki, ha még meri.

Ezért álltam most ki és ezért meséltem róla.

Hogy adjon reményt és erőt az én történetem, álljon be mindazon nők történeteinek sorába, akikkel akár csak hasonló történt - minél több csillag ragyog az égen, talán végre annál tisztábban látszódik mindenki számára a mintázat. Nem vagytok egyedül, nem normális, és ennek nem kell így lennie. Üvöltsünk és ragyogjunk együtt tovább, amíg a Parlamentből is elég jól nem látszik, és komolyan nem veszik az áldozatvédelem ügyét.