Kör kettes, Szív királynő
Találok abban valami ironikusan szépet, hogy a Valentin napot a legjobban január 18-án élem egyedül.
Ha nagyon őszinte akarok lenni, csak azért utáltam szerencsétlen ünnepet (igen, az, az a Halloween is, az tartja, aki szeretné, tessék tovább fáradni), mert menő volt utálni, és mert savanyú volt a szőlő, hogy nem találom életem szerelmét. Aztán a Valentin nap párkapcsolatban valahogy mindig sokkal rosszabb volt, mert mikor végre örülhettem volna, hogy ünnepelhetem valakivel, az egész mindig rajtam múlt (mit mesél ez el ugye rólam és a sérüléseimről, hagyjuk).
Ma, amikor valójában az utazás miatt mentem a Flying Tigerbe (nem reklám, ténymegállapítás), és már másfél órája rohangáltam fel s alá a bolt előtt, mert tesómmal beszéltem, már húzta a szemem a gusztusos kirakat, nekem régen tudnom kellett volna, hogy nem fog menni az utazós tégelyekre szorítkozni, miközben furcsán természetesen és ösztönösen jött a meleg szeretet a szívecskés bizbaszok után.
Barátkozzak meg a lágy részeimmel. Na persze. Most minden rózsaszín és szívecskés, na, nehogy azt képzeljük, nem csak a lakás, a nyakpárnám, a bőröndbilétám, de még a hülye kis tégelyek is, amiket eredetileg venni mentem. Princess core, én meg csak azon agyalok, milyen jó volt, mikor kamaszosan fintorogtam az egészre, akármilyen éretlen, és bárhogy is tette tönkre az életem. És nyilván nem gondolom komolyan, mert tudom, hogy ez a felnövés része és tök jó, hogy van, de mikor letoltam a szívecskés fondümből a fondü vacsorámat, (mert az Annának is marhára bejött ugye Hans herceggel <- na erről a kamaszos hisztiről beszélek), ami btw a saját magam sütötte fokhagymás-parmezános kenyérrel kenterbe verte bármelyik korábbi Valentin napi vacsorámat, meglepően otthon és nyugodtnak éreztem magam. A múltkor megnéztem a Descendants összes elérhető részét Disney+-on (ismét, nem reklám, ténymegállapítás), és nagyon magaménak éreztem a tini Szív királynőt is. Úgy általában a tini nyált, a harsogó színeket, a Mermaid core-t, meg Fairy core-t, meg az összes csillogós, rózsaszín, gyöngyházfényű szart élem és kellemetlenül boldoggá tesznek. Valami furcsán a helyére kerül bennem, tudom, hogy ez is én vagyok, mégis úgy érzem, hogy ez valami álnok cselszövés, engem vagy eddig basztak át vagy éppen most történik, ettől az egész fészkelődős nyugtalanságtól pedig nem szánnám levadászni éjnek évadján a pszichológusomat, akinek ezt az egész vattacukros unikornis-rémálmot köszönhetem (szinte hallom, ahogy a kiborítóan nyugodt hangján duruzsolja, hogy "ér utálni a pszichológusunkat" és ettől persze csak még jobban utálom).
Közben persze teszem, amit tennem kell az ilyen öngyógyító folyamatban, mert nyilván megengedtem magamnak, hogy ezek tetsszenek és azért vettem meg őket, hogy körbevegyenek és tovább erősítsék a gyengédség iránt való igényemet.
Minden olyan puha, meleg színű, finom. Én is az vagyok. Várom itt a hercegemet a tornyomban, meglepő türelemmel és alázattal, tudva, hogy az igazi egyszer majd jönni fog, és zsebkendő hímzés helyett a gyémántkifestőmön dolgozok (surprise: Klimt Csókját rakom ki). Nevet rám a rózsaszín moody plüssöm a hülye szívecskés pírfoltocskákkal a pofiján, és a saját magam keltette rózsaszín hullámokon ringatózom. Persze, néha fülsiketítően sivalkodok, hogy valaki azonnal vonszoljon ki a partra, de úgy, hogy közben egyre beljebb evezem magam a rózsaszín vizű medencém közepére, mert én "most épp ugye gyógyulok", hogy az isten áldja meg ezt az egész folyamatot.
Szív királnyő lehettem volna, ha nem romlik el nagyon korán ez az egész? Nem tudom. A fejemre teszem és megigazítom a rubintköves, szívecskés koronámat és természetesnek tűnik az egész. Mint ha egy részemnek lenne ilyen emléke, hogy az én hozzám tartozik, az én fejemre való. Közben keverem a kártyapaklim, kiugrik a kör kettes, és azt is tudom, hogy a két szívecske másik fele már kint van valahol.
Szív királynő. Az vagyok?
Ha nagyon őszinte akarok lenni, csak azért utáltam szerencsétlen ünnepet (igen, az, az a Halloween is, az tartja, aki szeretné, tessék tovább fáradni), mert menő volt utálni, és mert savanyú volt a szőlő, hogy nem találom életem szerelmét. Aztán a Valentin nap párkapcsolatban valahogy mindig sokkal rosszabb volt, mert mikor végre örülhettem volna, hogy ünnepelhetem valakivel, az egész mindig rajtam múlt (mit mesél ez el ugye rólam és a sérüléseimről, hagyjuk).
Ma, amikor valójában az utazás miatt mentem a Flying Tigerbe (nem reklám, ténymegállapítás), és már másfél órája rohangáltam fel s alá a bolt előtt, mert tesómmal beszéltem, már húzta a szemem a gusztusos kirakat, nekem régen tudnom kellett volna, hogy nem fog menni az utazós tégelyekre szorítkozni, miközben furcsán természetesen és ösztönösen jött a meleg szeretet a szívecskés bizbaszok után.
Barátkozzak meg a lágy részeimmel. Na persze. Most minden rózsaszín és szívecskés, na, nehogy azt képzeljük, nem csak a lakás, a nyakpárnám, a bőröndbilétám, de még a hülye kis tégelyek is, amiket eredetileg venni mentem. Princess core, én meg csak azon agyalok, milyen jó volt, mikor kamaszosan fintorogtam az egészre, akármilyen éretlen, és bárhogy is tette tönkre az életem. És nyilván nem gondolom komolyan, mert tudom, hogy ez a felnövés része és tök jó, hogy van, de mikor letoltam a szívecskés fondümből a fondü vacsorámat, (mert az Annának is marhára bejött ugye Hans herceggel <- na erről a kamaszos hisztiről beszélek), ami btw a saját magam sütötte fokhagymás-parmezános kenyérrel kenterbe verte bármelyik korábbi Valentin napi vacsorámat, meglepően otthon és nyugodtnak éreztem magam. A múltkor megnéztem a Descendants összes elérhető részét Disney+-on (ismét, nem reklám, ténymegállapítás), és nagyon magaménak éreztem a tini Szív királynőt is. Úgy általában a tini nyált, a harsogó színeket, a Mermaid core-t, meg Fairy core-t, meg az összes csillogós, rózsaszín, gyöngyházfényű szart élem és kellemetlenül boldoggá tesznek. Valami furcsán a helyére kerül bennem, tudom, hogy ez is én vagyok, mégis úgy érzem, hogy ez valami álnok cselszövés, engem vagy eddig basztak át vagy éppen most történik, ettől az egész fészkelődős nyugtalanságtól pedig nem szánnám levadászni éjnek évadján a pszichológusomat, akinek ezt az egész vattacukros unikornis-rémálmot köszönhetem (szinte hallom, ahogy a kiborítóan nyugodt hangján duruzsolja, hogy "ér utálni a pszichológusunkat" és ettől persze csak még jobban utálom).
Közben persze teszem, amit tennem kell az ilyen öngyógyító folyamatban, mert nyilván megengedtem magamnak, hogy ezek tetsszenek és azért vettem meg őket, hogy körbevegyenek és tovább erősítsék a gyengédség iránt való igényemet.
Minden olyan puha, meleg színű, finom. Én is az vagyok. Várom itt a hercegemet a tornyomban, meglepő türelemmel és alázattal, tudva, hogy az igazi egyszer majd jönni fog, és zsebkendő hímzés helyett a gyémántkifestőmön dolgozok (surprise: Klimt Csókját rakom ki). Nevet rám a rózsaszín moody plüssöm a hülye szívecskés pírfoltocskákkal a pofiján, és a saját magam keltette rózsaszín hullámokon ringatózom. Persze, néha fülsiketítően sivalkodok, hogy valaki azonnal vonszoljon ki a partra, de úgy, hogy közben egyre beljebb evezem magam a rózsaszín vizű medencém közepére, mert én "most épp ugye gyógyulok", hogy az isten áldja meg ezt az egész folyamatot.
Szív királnyő lehettem volna, ha nem romlik el nagyon korán ez az egész? Nem tudom. A fejemre teszem és megigazítom a rubintköves, szívecskés koronámat és természetesnek tűnik az egész. Mint ha egy részemnek lenne ilyen emléke, hogy az én hozzám tartozik, az én fejemre való. Közben keverem a kártyapaklim, kiugrik a kör kettes, és azt is tudom, hogy a két szívecske másik fele már kint van valahol.
Szív királynő. Az vagyok?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése