Lady Champignon látogatásai más erdőkbe

Kiültem egy széken a folyosóra, az egyik kezemben egy cigi, a másikban egy üveg Heineken. Nem volt egy matyó hímzés ez a mai nap, pedig a legrosszabbaktól is fényévekre elmaradt. Hagytam, hogy lecsillapodjak, kitisztuljon a fejem az önsajnálattól, a toporzékolástól, a türelmetlenségtől és a keserűségtől, hisz tudtam, hogy ezek úgysem tesznek hozzám most semmit. A kesergés ideje már lejárt, és ahogy lenéztem a belső udvarra, aztán végig magamon, megértettem, hogy igazából ok sincs rá.  A zöldséges rizst már megfőztem, mielőtt boltba mentünk volna Dáviddal, most, hogy hazaértem, pillanatok alatt felszeleteltem, kiklopfoltam és besóztam a karajt.  Nem akkora munka ez, és mekkora öröm, hogy nekiálltam és kiderül, hogy valóban így van. Kár, hogy ez a perspektíva is annyira kedvfüggő. Mátrai borzaskára esett a családi választás és egyre jobban úgy érzem, hogy ez egy jó ötlet volt - rettenetesen szeretem, de az ilyen párizsias bundás eleségek olyan ritka vendégek voltak ...

A chia puding első nekifutásra nem jött be, ha tippelnem kellene, a vétséget a mangópürével az alján követtem el - azt majd csak a végén a tetejére teszem rá ezúttal, meglátjuk, mire elég (igen, nem adtam fel természetesen). Illetve most csak egy adagot készítettem, legutóbb egyszerre több adagot készíteni sem bizonyult jó ötletnek, de hát ugyan hogy lehet ezt elszúrni, gondoltam én akkor naivan - nahát, nem is gondolnád, milyen egyszerűen. Na mindegy. Közben úgy volt, hogy Fruzsi és férje, Zoli péntek este átjönnek hozzánk olasz tésztavacsorára, már olyanra, ahol a tésztát is én gyúrom - amióta Dávid szüleitől tésztanyújtó gépet kaptam, rettenetesen szívesen bíbelődök vele és időről-időre baráti vacsorákon is készítem. A tervezett menü némi egyeztetés után paradicsomos bruschetta és spenótos lasagne volt, ez azonban majdnem füstbe ment. A több hete húzódó betegeskedés, ami miatt az első időpontot már újra kellett gondolni, Zolin azóta elhatalmasodott és a katasztrofális egészségüg...

Az otthonlétek nagyon hasznosak számomra, ha nem tudom, mi tévő legyek, ha úgy érzem, elakadtam. Kijózanító erővel hatott rám most is, és az érzés, hogy változtat nom kell, és ennek most van itt az ideje, a cselekedni akarás kellemes, belülről felburjánzó érzésével párosult. Sok gondolatot, akciótervet táplált belém az egészen apróktól a nagy volumenű, hosszútávú tervekig, s mert elérkezettnek láttam az időt, az egyiknek hazaérve neki is álltam. Főztem egy anyagcsereserkentő teát és a már korábban megvett chia magból, kókusztejből és mangóból - amelyek méltatlanul az ablakban heverve várták jobb sorsukat - némi netes kutakodást követően chia pudingot készítettem. Az ötlet eredetileg onnan jött, hogy a munkahelyemen egy lengyel kolléganőm rengeteg áradozott róla, hogy az ottani mangós-maracujás chia puding mennyire jó, én pedig egyik reggel teljes ötlettelenségemben végül magam is vettem egyet, s töredelmesen be kell vallanom, hogy a rabja lettem frankón. Utána el-elábrándoztam, ...

12 éves koromban kezdtem főzni. Rettenetesen válogatós voltam egész életemben, anyu pedig mindig azt mondta, hogy majd akkor lehet válogatni, ha én főzök. Így aztán egy nap arra ért haza, hogy a tűzhely mellett állok. A mai napig emlékszem arra a két mondatos párbeszédre. - Te meg mit csinálsz itt? - Nem tetszett az ebéd. Anyám megvonta a vállát - jól van, kínlódj csak vele, kislányom, ártani nem árt. Ezzel a jelenet le is zárult. Valójában senki nem haragudott rám és még csak nem is kért számon, amiért a legritkább esetben tetszett az otthoni felhozatal, miután anyai nagyszüleimmel, anyámmal és a húgommal nevelkedtem, ami azzal járt, hogy leginkább mama főzött, belevaló, tartós paraszt ételeket, amelyekkel a papa végig bírta a kemény fizikai munkát a földeken. Elképzelhető, hogy a kisgyereket/kiskamaszt/kamaszt, aki amúgy is a rántott husi-krumpli koordinátarendszerben mozog, a suliból hazaérve a krumplis tarhonya vagy a pörkölt a legritkább esetben hozta lázba. De semmi...

Tegnap két hét várakozás után végre eljött a nagy nap és elmentem a White Hair-be balayage-ra (nem ők hívtak, régóta dobálta fel nekem az algoritmus és ki akartam próbálni, amit láttam) - megkértem tesómat, hogy jöjjön velem, mert elég hirtelen felindulásból foglaltam időpontot és nem voltam róla meggyőződve, hogy jó döntést hoztam. Ő irigykedett, hogy mióta akar menni és sosem jut el, én hánytam a kereszteket, hogy ha ronda leszek ennyi pénzért, sosem bocsátok meg magamnak. Ennek megfelelően baromira izgultam, mikor megérkeztem, de az első perctől nyilvánvaló volt, hogy a fodrászom tudja mit csinál, alapos és precíz, így a vele váltott kb. második szó után le is higgadtam. Nagyon jó munkát is végzett, bár az, hogy pont balayage van benne, a kiválasztott árnyalatok miatt csak bizonyos szögekből és fényviszonyok mellett látszik. Kicsit aggódtam emiatt, de valójában még fél órákat el tudok vele bohóckodni, hogy így-úgy fogom fel a hajam, meg forgatom a fejem a tükör előtt és nézem, ah...

Csináltam egy tejeskávét és kinyitottam a laptopot, mert úgy éreztem, most jött el a pillanat. Előtte már lefürödtem, de igyekeztem valami friss illatú tusfürdőt választani, hogy életet pumpáljon belém, mert féltem, hogy állva elalszok a tusolóban. Nem tudom, milyen módosult, félájult tudatállapotban kíséreltem meg mindezt, mindenesetre a blogom címe úgy villámlott belém, mint ha mindig erre vártam volna, pedig napok óta egy word-öt erőszakoltam vele, hol Dáviddal, hol nélküle. Anyósom és apósom már megint aránytalanul jófejek voltak – a névnapomra elektromos tejhabosítót kaptam tőlük. Van egy hosszútávú és egy középhosszútávú listánk Dáviddal, amely elérendő terveinket tartalmazza. Általában ha valamilyen esemény közeleg, Dávid erről olvas be valamit telefonon, amely rövidesen egy cuki szatyorban landol. Na persze én a tejhabosító alatt csak valami teljesen basic, elemes kütyüre gondoltam, így amikor megláttam az elektromos szerkezetet, úgy éreztem magam, mint aki mindjárt nyit e...