Cigi és rántott hús

Kiültem egy széken a folyosóra, az egyik kezemben egy cigi, a másikban egy üveg Heineken. Nem volt egy matyó hímzés ez a mai nap, pedig a legrosszabbaktól is fényévekre elmaradt. Hagytam, hogy lecsillapodjak, kitisztuljon a fejem az önsajnálattól, a toporzékolástól, a türelmetlenségtől és a keserűségtől, hisz tudtam, hogy ezek úgysem tesznek hozzám most semmit. A kesergés ideje már lejárt, és ahogy lenéztem a belső udvarra, aztán végig magamon, megértettem, hogy igazából ok sincs rá. 

A zöldséges rizst már megfőztem, mielőtt boltba mentünk volna Dáviddal, most, hogy hazaértem, pillanatok alatt felszeleteltem, kiklopfoltam és besóztam a karajt. 

Nem akkora munka ez, és mekkora öröm, hogy nekiálltam és kiderül, hogy valóban így van. Kár, hogy ez a perspektíva is annyira kedvfüggő.

Mátrai borzaskára esett a családi választás és egyre jobban úgy érzem, hogy ez egy jó ötlet volt - rettenetesen szeretem, de az ilyen párizsias bundás eleségek olyan ritka vendégek voltak nálunk mindig. Legyen hát, a kedvünkben járok.

Néha az is kell.