A Nagyapó

A Természettudományi Múzeum állandó ásványkiállítása fizikai kiterjedését tekintve nem nagy. Ha azonban beleeresztesz egy hozzám hasonló kőbolondot, nincs semmi csodálni való azon, hogy 3 órába telt, mire a végére értünk, úgy, hogy a végén már nem is olvastunk el minden táblát annyira alaposan. 

Kellemes kora őszi időnk volt, tökéletesen múzeumlátogatós. Elkészültünk jobbik felemmel, bár nekem a kelleténél kicsit több időt vett igénybe, mert marhára élveztem, hogy megyünk valahova és mindezt a kedvenc évszakomban tesszük. 

Vígan baktattunk a fák alatt a Ludovikánál, aztán végre-végre megérkeztünk, és én belépésünket követően célirányosan hasítottam a bejáratnál lévő kisbolt felé, előzetesen felmérve, mivel volna érdemes a gyűjteményem bővíteni. Végül is nem tudtam dönteni és amúgy is alapos volt a gyanúm, hogy a fentiek után az összes itt lévő ásványt sódernek érezném, szóval inkább megszereztük a belépőket és elindultunk a köveim felé. 

A teremőr rettenetesen kedves volt, próbált tippeket adni, hogy mit érdemes még megnézni, de mondtam, neki, hogy ó kérem, ne tessék fáradni, mi ide célirányosan jöttünk, és tessék nekem elhinni, hogy ha engem beültetnek pár vitrin közé, amiben naaagy kristályok vannak, a szükségleteim részben ki is vannak elégítve.

Ez egyébként be is jött. A magam szerény magánvéleménye (és maximális hozzá nem értése) szerint is nagyon jól volt felépítve és tematizálva, de a kövek valami egészen fantasztikusak voltak. Rögtön a bejáratnál ott várt a Nagyapó, egy hatalmas füstkvarc (mondjuk a maga impozáns méreteivel én azért őt lehet, hogy valami kiemeltebb, attrakcióhoz méltóbb helyre raktam volna), aminek a látványa önmagában elég volt ahhoz, hogy csak a jólneveltség tartson vissza attól, hogy sírva boruljak a vitrinre, hogy haza akarom vinni. 

Bár gondolom nem árulok el meglepetést, hogy ezt kb. minden további vitrin előtt is megismételtem. Olyan csoportosulások, olyan ritkaságok, olyan különleges alakúra fejlett kristályok fürödtek a ledek fényében, hogy egyszerűen nem győztem benyelni a látványt. Nekem is van egy parányi gyűjteményem ugyan, de ezeknek a ritkaságoknak és óriásoknak a csodájára járni egy egészen más asztalra tartozik.

A végére azért rettenetesen elfáradtunk, és bár folyamatosan hátrafelé pillantgatva hagytam magam mögött a termet, nem bántam, hogy fél óra bkv-t követően végre lerúghatom a cipőmet.

***

Nándi hazaért pakisztáni ösztöndíjáról, s mert klassz lenne négyesben programot csinálni (és mert még én nem is találkoztam vele), szóba került, hogy találkoznunk kellene a héten. A múzeumból hazafelé Dávid próbálta elérni őket, de végül csak hazaérve sikerült. A fiúk próbáltak valamit összehozni, de a bájos udvariaskodásukat, mely azonban nem vezetett sehová, végig a háttérből kommentálva próbáltam mederbe terelni,  Dávidot elhallgatva pedig Marina a túloldalt pontosan ugyanezt csinálta Nándival, szóval amíg a fiúk telefonáltak, ráírtam Marinára, hogy szerintem vegyük kézbe mi ezt a dolgot, amivel egyet tudott érteni. Meg is beszéltük, hogy hétkor náluk, ki mit visz, mi nem kell, és mire Dávid lerakta a telefont, tájékoztattam, hogy hogy fog kinézni a szombat esténk.

Marina csodás vacsorát főzött, amolyan igazi comfortfood tepsis húst krumplival és salátával, én előétel gyanánt vittem egy kis chilis babot nachosszal és jalapenóval. Nándi elkészítette a szokásos VIP teáját a hozzá tartozó teaszertartással, s közben a hullafáradt társaság teljesen belegémberedett az X-faktorba (ez egyébként mindig poén: másoknál lógva olyan műsorokba belenézni, amibe magamtól soha, jó humorú társasággal együtt viszont szinte tökéletes szórakozássá válik). Beszélgettünk keveset, végül aránylag korán lőttük is a pizsit.

Hazafelé eleredt az eső, de hamar hazaértünk, szerencsénk volt a trolikkal. A kardigánomat húztam fel a fejünk fölé, közben végigpörgött az elmúlt nap a fejemben.

És rájöttem, hogy benne volt szinte minden, amit az őszben szeretek.