Az én komfort programom

Imádom a szüretet. 

Amíg a legtöbb ismerősöm ki nem állhatja, ha ilyen jellegű családi kötelezettsége keletkezik, én önként és dalolva megyek. Apai és anyai ágon egyaránt vidéki földműves családból származom, nálunk a disznóvágás, a szüret, a herehordás még nagyrészt hasonló funkciót tölt be, mint valaha - nem csak egy munka, aminek eljött az ideje, de egy közösséget formáló erő, ahol család, barátok összeverődnek, nevetgélnek, viccelnek, majd a nagy munkára megérdemeltem isznak egy pálinkát és esznek egy jót.

Rettenetesen fontos számomra, és bár mindig részt akartam bennük venni, sőt vártam őket, akkor értettem meg igazán, milyen szerves részemmé váltak, mikor párom lett. Abból, ahogy magabiztosan mozogtam a piacon, szét tudok bontani egy csirkét már egyértelműen tudtam, amit addig csak éreztem, miszerint a közeg, amelyben nevelkedtem alapvető és nagyon is fontos tudással ruházott fel. Sosem éreztem úgy, hogy kellemetlenül kellene emiatt magam éreznem, de épp ezért nem is fordult meg a fejemben sosem, milyen hozzáállást várok el leendő páromtól e tekintetben. Márpedig az nyilvánvaló volt, hogy ha egyszer jön, akinek jönnie kell, ezzel is farkasszemet kell néznie, mert azt már akkor is tudtam, hogy ehhez ragaszkodom.

Aztán Dávid belépett az életembe és ez volt az a pont, amikor engem is meglepett, mekkora megkönnyebbülést éreztem, hogy húzódozás és kibúvók keresése helyett valójában egy új felfedezetlen területként, új izgalmas tapasztalatok lelőhelyeként tekintett rá, és hogy mindenben benne volt. 

Így ő jött, a szüretre járás hála istennek maradt.

Ma volt az idei nagy napja, Kata, Dávid meg én ott aludtunk már tegnap este mamáéknál. Papa szokásos Szedmákos-maffiavezéres stílusban belénk töltött minden jót, páleszt, sonkát, bort, mert neki mindig mindene van és minden mindig kurva jó. Ezt egyszerűen nem lehet megunni srácok. Higgyetek nekem.

Reggel a korán kelés egy picit sem zavart, bár az előző esti elhúzódó beszélgetés miatt kicsit lassan ment a magamhoz térés, de egy igazi fasza sonkás-kolbászos-piroszsíroskrumplis-főtttojásos reggeli mindent feledtet, és ez most sem volt másként. Az időnk nem is lehetett volna jobb - nem esett, de nem is volt hideg, nem kellett se vetkőzni, se túlöltözni, a darazsak meg nem bújtak elő. Dávid úgy hasított a sorok közt a puttonnyal, mint ha egész életében ezt csinálta volna (de most komolyan: ez egy baromi nehéz dolog, de mindig nagyon ügyesen mérte fel, hol van rá szükség és mindig ott volt, ahol lennie kellett, sosem kellett óbégatni utána), én úgy aprítottam a soromat még egy év kihagyással is, mint ha minden nap ezt csinálnám. Röpködtek a pajzán poénok, meg egymás szívatása, ahogy illik, Katinak a friss jogsijával a kis Corsa, Dávidnak a traktor vezetése is belefért. A szőlőbe kihozott ebéd (bográcsos pörkölt, de az, aminek lelke van) és sör kellőképpen megadta a löketet a végéhez, úgyhogy a szépen összegyűlt, harsány társaság 2-re le is szüretelte az egészet.

Amíg a szőlőfürtökre vadásztam, nem tűnt fel, hogy elfáradtam, de szembeötlött rögvest, ahogy visszaértünk mamáékhoz és leültem egy percre. Kénytelen vagyok elismerni, hogy a következő vonattal visszajönni remek ötlet volt - majd elalszok most is, ahogy ezt a bejegyzést írom. Dávid evett volna süteményt, de némi receptkeresgélés után a Keletiből kifelé jövet megláttam, hogy a The Box nyitva van és mert úgyis ki akartuk próbálni, abban maradtunk, hogy jó lesz az.

Szóval most itt fekszem az ágyamban pizsiben (igen, máris), mellettem a vaníliás-mákos fánkom és a vaníliás teám, tagjaimban a fizikai munka jóleső fáradtsága, orromban, számban még az a rengeteg szőlő, amit szedtem és ettem, kezemen a szőlőleveleken megült esőcseppek, a félrehajtott kacsok érzete, fülemben a családom vidám zaja. Ahogy ezt posztolom, elkezdem szépen olvasni a Piknik Provance-ban című regényt, amit most vettem (Elizabeth Bard gasztro regénye - számomra kiborítóan amerikai helyenként, de el kell ismerni, hogy kellemesen szórakoztató, ha valami olyat olvasnál, amitől egyebet nem is vársz), és elringatom magam az érzésekben és újdonsült emlékekben, amiket ma a tőkék közt bujkálva szereztem. 

Tudom, hogy vannak komfortételek, amelyek gyerekkorunk ízeivel, ismerős, csalódást sosem okozó hozzávalóival mindig ugyanazokat a kellemes, nosztalgikus érzéseket ébresztik bennünk. De vajon vannak komfort programok is?

Kell, hogy legyenek. Nekem a szüret egészen biztosan az.