Őszi borvacsora
Valahogy tényleg büszke és kielégítő érzés lakomamennyiségű jó kajával megtömni a családot. Amúgy is szeretek több fogásos vacsorákkal vesződni, kiváló minőségű étellel ajnározni a szeretteimet és különleges fogásokkal próbára tenni magam, de a tematikus vacsorák ezeknek olyan kombinációi, ahol a buliszervezés, a dekoráció készítése külön hozzáadott öröm, az eredménnyel pedig mindenki jól jár - a vendégek és én is.
A borvacsora ötletét valójában félig-meddig nyúltam. Még életem első szerelmének családjánál volt szokás, hogy miután sváb vidéken éltek, ahol a Márton-napi libázásnak abszolút nagy hagyománya van, családilag összedobtak maguk is mindig egy szép nagy libára. Ezt aztán valakinél elkészítették (évente másnál), ahol összegyűltek mind, megkajáltak és jól mulattak. Ez már akkor is bejött, egyrészt mert akkortájt kezdtem én is a tavasz-nyár tengelyről az ősz-tél preferencia felé húzni, másrészt mert a pompás családi lakomák elkötelezett rajongója voltam magam is saját családi szokásaink révén. Így már akkor elhatároztam, ha egyszer az én időm jön el, én is akarok az őszben, a legszebb évszakban egy ilyen nagyszerű kifogást a szeretteim összehívására.
Aztán évek teltek el, én suliztam, nem nagyon volt ilyesmire mód, egészen tavalyig, amikor is a boltban vásárolgatva a hűtőpulthoz érve akciós bontott kacsákra bukkantunk, amelyeknek a puszta látványa elég volt, hogy rögtön beinduljak. Valahogy így:
olcsó a bontott kacsa! -> de ennék kacsát, milyen régen volt utoljára... -> végül is ősz van, ilyenkor kell, párolt lila káposzta, hagymás tört krumpli és egyben sült kacsa -> bassza meg kacsát akarok enni káposztával -> ú, és az még királyabb lenne, ha áthívnánk tesóékat, meg Dávid tesójáékat, és boroznánk, mi úgyis mind nagy borosok vagyunk -> na de akkor már normálisan kellene, a fogásokhoz borokat választani, a család is úgyis szőlőzik meg borozik...
Megpördültem és a fentieket ledaráltam Dávidnak kevésbé a fentihez hasonló összefüggésekben, azzal az éktelen hadarással, ami nekem van és amihez fordító gép kell. Szerencsére nem csak megértette, mit szeretnék, de teljes mellszélességgel mellé is állt - családcentrikus ember, aki maga is a családi hagyományteremtés híve, a kacsa király, a bor király, látott ebben lehetőséget és fantáziát.
Így történt, hogy megvettük a kacsát és áthívtuk a testvéreinket a párjaikkal, hogy együtt fogyasszuk el, és így történt, hogy mikor idén beköszöntött az ősz, egy újabb kacsa landolt a bevásárlókocsinkban, a tesókat meg már jó előre riasztottuk, hogy lenne itt némi elfogyasztani való idén is.
Egy ilyen borfesztiváloktól tarkított időszakban, kacsával és káposztával a tányéron az őszi kert természetes szépségét szerettem volna háttérnek, amihez az egyik legnagyobb ötletet Dávid adta indokolatlan szerelmével egy cserép díszkáposzta iránt. Az előzménye e pompás zöldségnek annyi volt, hogy körbecsatangoltunk vásárcsarnokot és hobbi boltot egyaránt, még a piacon is erre vadásztam (a piacozás nagy események előtt kötelező és külön szertartása van nálunk), de ahhoz, ami az én fejemben volt, nagyon nehezen lett meg, amit szerettem volna. Kezdtem búnak adni a fejem és határozottan el is kedvtelenedtem, amikor is már a piacról kifelé jövet az abszolút erőlködéstől és sallangoktól mentes siker a lila közepű díszkáposzta képében jelent meg. Dávid marha poénnak találta és mindenképpen szerette volna hazahozni, én meg rájöttem, hogy ennél jobban semmi sem passzolhatna az elképzeléseinkhez, és ennél szebb asztaldíszt kreálni vagy csokrot köttetni egyébként sem tudnék, úgyhogy szélnek eresztve korábbi koncepciónk fogtuk és vettünk egy cserép káposztát.
Nem is bántuk meg.
Annál is inkább jó döntés volt, mert a káposzta azóta az ajtónkat őrzi feldobva terasztalan és kerttelen életünk, ráadásul akkora poén, hogy képtelenség teli pofával vigyorgás nélkül elmenni mellette.
A piacozás kinyitotta továbbá menüről alkotott elképzeléseim is. Bár a fő fogás mindig ugyanaz, az előétel/leves és a desszert kérdése így is bőséges fejtörést okoz - az őszi kert tele van lehetőséggel, a Bosnyák téri piac meg ennek a koncentrált ingerorkánja, így bár azt gondoltam, kitaláltam, mi legyen idén, azért a végleges verzióba csak akadt beleszólása az őstermelői pultoknak is.
Miután sikerült lehiggadnom és tudatosítani magamban, hogy 6 főre főzök és nem 60-ra, úgyhogy mindent nem vehetek meg, a következő menüt állítottam össze.
Előétel
- friss fehér kenyérrel
- chilis libatepertő krém
- kacsazsír&lilahagyma
- frissen sült kacsamáj&belsőségek
Főétel
- egészben sült kacsa vörös boros párolt lilakáposztával és hagymás tört krumplival
Desszert
- almás pite karamellizált barna cukorral a tetején, vanília sodóval
Ahhoz képest, hogy úgy lobogtam le-fel a kötött pulcsimban a sorok közt a piacon, mint egy zöldségekre és húsokra specializálódott vásárlásmániás, meglepően jól sikerült belőnöm a mennyiségeket, na meg hála istennek szedegettek azért szépen másodjára annak ellenére is, hogy elég finnyás társaság vagyunk, ezzel májam nem kis térfogat-növekedését idézve elő.
Az eredmények feletti elégedettség azonban csak egy elenyésző része annak, amiért ez olyan jó. Ahogy ott ültem a pohár borommal és néztem a vidám társaságot, egy pillanatra összefutott a tekintetem Dávidéval. Ahogy egymást néztük, a szemében elfogódottságot láttam. Tudtam, mert én is ezt éreztem.
Összejövetelt szervezni nagy és nehéz munka, szerencsés vagyok, hogy imádok ezzel foglalkozni és kvázi kikapcsolódás számomra, nem teher, de ha még az is lenne, ez az a pont, ahol nem lehet ezt annak tekinteni. Látni, ahogy a szeretteink jól kijönnek egymással, egy finom pohár bor és egy tányér sült mellett sztoriznak és nevetnek olyan érzés, amiért akárhányszor végigcsinálnám.
És végig is fogom, minden évben - minden ősszel lesz egy kacsa nálunk és hozzá egy üveg bor.
A borvacsora ötletét valójában félig-meddig nyúltam. Még életem első szerelmének családjánál volt szokás, hogy miután sváb vidéken éltek, ahol a Márton-napi libázásnak abszolút nagy hagyománya van, családilag összedobtak maguk is mindig egy szép nagy libára. Ezt aztán valakinél elkészítették (évente másnál), ahol összegyűltek mind, megkajáltak és jól mulattak. Ez már akkor is bejött, egyrészt mert akkortájt kezdtem én is a tavasz-nyár tengelyről az ősz-tél preferencia felé húzni, másrészt mert a pompás családi lakomák elkötelezett rajongója voltam magam is saját családi szokásaink révén. Így már akkor elhatároztam, ha egyszer az én időm jön el, én is akarok az őszben, a legszebb évszakban egy ilyen nagyszerű kifogást a szeretteim összehívására.
Aztán évek teltek el, én suliztam, nem nagyon volt ilyesmire mód, egészen tavalyig, amikor is a boltban vásárolgatva a hűtőpulthoz érve akciós bontott kacsákra bukkantunk, amelyeknek a puszta látványa elég volt, hogy rögtön beinduljak. Valahogy így:
olcsó a bontott kacsa! -> de ennék kacsát, milyen régen volt utoljára... -> végül is ősz van, ilyenkor kell, párolt lila káposzta, hagymás tört krumpli és egyben sült kacsa -> bassza meg kacsát akarok enni káposztával -> ú, és az még királyabb lenne, ha áthívnánk tesóékat, meg Dávid tesójáékat, és boroznánk, mi úgyis mind nagy borosok vagyunk -> na de akkor már normálisan kellene, a fogásokhoz borokat választani, a család is úgyis szőlőzik meg borozik...
Megpördültem és a fentieket ledaráltam Dávidnak kevésbé a fentihez hasonló összefüggésekben, azzal az éktelen hadarással, ami nekem van és amihez fordító gép kell. Szerencsére nem csak megértette, mit szeretnék, de teljes mellszélességgel mellé is állt - családcentrikus ember, aki maga is a családi hagyományteremtés híve, a kacsa király, a bor király, látott ebben lehetőséget és fantáziát.
Így történt, hogy megvettük a kacsát és áthívtuk a testvéreinket a párjaikkal, hogy együtt fogyasszuk el, és így történt, hogy mikor idén beköszöntött az ősz, egy újabb kacsa landolt a bevásárlókocsinkban, a tesókat meg már jó előre riasztottuk, hogy lenne itt némi elfogyasztani való idén is.
Egy ilyen borfesztiváloktól tarkított időszakban, kacsával és káposztával a tányéron az őszi kert természetes szépségét szerettem volna háttérnek, amihez az egyik legnagyobb ötletet Dávid adta indokolatlan szerelmével egy cserép díszkáposzta iránt. Az előzménye e pompás zöldségnek annyi volt, hogy körbecsatangoltunk vásárcsarnokot és hobbi boltot egyaránt, még a piacon is erre vadásztam (a piacozás nagy események előtt kötelező és külön szertartása van nálunk), de ahhoz, ami az én fejemben volt, nagyon nehezen lett meg, amit szerettem volna. Kezdtem búnak adni a fejem és határozottan el is kedvtelenedtem, amikor is már a piacról kifelé jövet az abszolút erőlködéstől és sallangoktól mentes siker a lila közepű díszkáposzta képében jelent meg. Dávid marha poénnak találta és mindenképpen szerette volna hazahozni, én meg rájöttem, hogy ennél jobban semmi sem passzolhatna az elképzeléseinkhez, és ennél szebb asztaldíszt kreálni vagy csokrot köttetni egyébként sem tudnék, úgyhogy szélnek eresztve korábbi koncepciónk fogtuk és vettünk egy cserép káposztát.
Nem is bántuk meg.
Annál is inkább jó döntés volt, mert a káposzta azóta az ajtónkat őrzi feldobva terasztalan és kerttelen életünk, ráadásul akkora poén, hogy képtelenség teli pofával vigyorgás nélkül elmenni mellette.
A piacozás kinyitotta továbbá menüről alkotott elképzeléseim is. Bár a fő fogás mindig ugyanaz, az előétel/leves és a desszert kérdése így is bőséges fejtörést okoz - az őszi kert tele van lehetőséggel, a Bosnyák téri piac meg ennek a koncentrált ingerorkánja, így bár azt gondoltam, kitaláltam, mi legyen idén, azért a végleges verzióba csak akadt beleszólása az őstermelői pultoknak is.
Miután sikerült lehiggadnom és tudatosítani magamban, hogy 6 főre főzök és nem 60-ra, úgyhogy mindent nem vehetek meg, a következő menüt állítottam össze.
Előétel
- friss fehér kenyérrel
- chilis libatepertő krém
- kacsazsír&lilahagyma
- frissen sült kacsamáj&belsőségek
Főétel
- egészben sült kacsa vörös boros párolt lilakáposztával és hagymás tört krumplival
Desszert
- almás pite karamellizált barna cukorral a tetején, vanília sodóval
Ahhoz képest, hogy úgy lobogtam le-fel a kötött pulcsimban a sorok közt a piacon, mint egy zöldségekre és húsokra specializálódott vásárlásmániás, meglepően jól sikerült belőnöm a mennyiségeket, na meg hála istennek szedegettek azért szépen másodjára annak ellenére is, hogy elég finnyás társaság vagyunk, ezzel májam nem kis térfogat-növekedését idézve elő.
Az eredmények feletti elégedettség azonban csak egy elenyésző része annak, amiért ez olyan jó. Ahogy ott ültem a pohár borommal és néztem a vidám társaságot, egy pillanatra összefutott a tekintetem Dávidéval. Ahogy egymást néztük, a szemében elfogódottságot láttam. Tudtam, mert én is ezt éreztem.
Összejövetelt szervezni nagy és nehéz munka, szerencsés vagyok, hogy imádok ezzel foglalkozni és kvázi kikapcsolódás számomra, nem teher, de ha még az is lenne, ez az a pont, ahol nem lehet ezt annak tekinteni. Látni, ahogy a szeretteink jól kijönnek egymással, egy finom pohár bor és egy tányér sült mellett sztoriznak és nevetnek olyan érzés, amiért akárhányszor végigcsinálnám.
És végig is fogom, minden évben - minden ősszel lesz egy kacsa nálunk és hozzá egy üveg bor.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése