Tökpüré

Egészen a mai napig meg voltam róla győződve, hogy nem akarok halloweenezni idén. Bulit sem szerveztünk, időnk sem nagyon lett volna rá és nem is nagyon éreztük ezt most valahogy, az egész lakást természetes és őszies hangulatba öltöztettem. Úgy éreztem, most a tesós őszi borvacsora (erről is írok még) most épp elég lesz, ennél többre se lehetőségünk, sem vágyunk igazán nincs.

Aztán ma reggel felkeltem és hiányérzet kezdett bennem motozni. Eljött az október vége és sehol az izgatott készülődés és várakozás, sehol a bevásárlás, a dekorálás izgalma, sehol a vad ötletelés (mi legyen a téma és mire lesz hozzá szükség), sehol a szervezkedés, hogy minden időben meglegyen... és főleg sehol a várakozás, hogy mikor jön el végre a nagy nap és érkeznek meg végre a meghívottak, hogy lássák, mi mindennel készültem nekik.

Ám annak rendje és módja szerint a hiányérzetet egy perc alatt felváltotta a vágyakozás, ami aránytalanul gyorsan eszkalálódott. Csak úgy az íze kedvéért beraktam Youtube-on a Jack's lament-et (az egyik legkedvencebb művem valaha), és hirtelen már halloweeni meséket akartam nézni, és koponyákat, denevéreket akartam és tököket - egy szóval elöntötte az agyam a tökpüré, és azon kaptam magam, hogy az úton a gravírozó felé, ahol apám 50. szülinapi ajándékát mentünk személyre szabatni, már végig azt tervezem, hol találok, de főleg hogy ejtsek útba olyan helyet, ahol árulnak véres mű belsőszerveket.

Ha nálam leereszkedik a narancssárga köd, nem ám ilyen kispályás dolgokra kell gondolni. Ha durrantják az ünnepágyút, az rohadtul nem tréfa. A nap kezdéseként megreggeliztünk egy kávézóban, ettünk egy szendvicset és én személy szerint egy almás pités lattét fogyasztottam hozzá. Végig a "This is Halloween"-t énekelgettem a bevásárlóközpontba menet és megálltam mindenhol, ahol bármit árultak, ami ehhez kapcsolódik. Aztán nem is csak nézelődtem... hanem be is vásároltam. De így tokától bokáig lehánytam a lakást party boltos amerikai halloweeni giccsel (héliumos lufi is van, nem vicc). 

Ki is dekoráltunk, de úgy, hogy még a cipőmet se vettem le, mikor hazaértem, de már derékig a szatyorban voltam. Órákig cincáltuk a pókhálót, meg baszogtattam a vörös zselés "véres" feliratot a bejárati ajtón és a tükrökön, elővakartam a megmaradt régebbi mécseseket, üvegcséket, woodoo babákat, meg a többi vackot is, és beépítettem, ahogy tudtam. Mikor befejeztem, ott álltam zihálva és néztem a lakásunk, ami úgy nézett ki pont, mint ha rajtra készen állna a bulira. Meg voltam róla győződve, hogy elment az eszem és többször feltettem magamnak a kérdést, hogy ez mire volt jó, de annyi szent, hogy én nem szarral gurítok, itt a keleties sarokban a tevénél is Halloween van, öcsém.

Aztán felkerekedtünk és végigbaktattunk a Ráday utcai Tökfesztiválon, ahol ismét a szomorúság vett rajtam erőt - eddig nem készültem erre az egészre és most nagyon szomorú volt, hogy képes voltam kizárni magam a kedvenc évszakom legnagyobb mókájából. Hisz mi értelme ennek az egésznek, ha nem oszthatod meg senkivel? Egész nap a barátaim után sóvárogtam és azon töprengtem, hogy az elkövetkező napokban megpróbálom közülük erre terelni, akit csak lehet.

Mire azonban hazaértünk, nem álltam meg ennyinél, természetesen felszívtam magam, hogy márpedig a buli ott van, ahol én vagyok, olyan nincs, hogy én ezt lekéstem, úgyhogy most ördögnek öltözve kelt tésztába csavart virsli múmiákat sütök, Bloody Mary-t iszok és Tim Burtont nézek, és nektek gépelem, mekkora idióta vagyok.

Így hát ezen a jeles napon szeretettel küldeném a legszebb dalt, amit valaha a kiégésről írtak mindenkinek, akit Jack-hez és hozzám hasonlóan valami megmagyarázhatatlan üresség töltött el, amit a lehető legrosszabbul megválasztott dolog kiiktatásával/beemelésével kívánt orvosolni, majd utólag jött rá, hogy hülyeséget csinált.