Kert

Ahogy ott álltam, ahol mindig szoktam birtokbejáráskor, a kertünk legcsücskében, a rétem sarkában, fázhattam is volna a hidegtől, de a ködön át, a légben csattogó fagyon túlról éreztem a nap melegét, ahogy átkényszeríti erejét és szikrázik a földön megmaradt zöld fű- és az őszi vetés szálain sűrűn megült harmaton. A kert még így, minden kincsét átadva is fenséges volt és gyönyörű, határában a szántóval, messze pedig az erdőkkel és a leomlott bakterházzal. 

Meleg. Éreztem a nap melegét az arcomon, a szél, ami a köd függönyén át járt, úgy simogatott, mint a legígéretesebb tavaszi szellő. Lehunytam a szemem, kitártam a karjaim. A szél most a ruhám fodrozta, játékosan, de gyengéden, mint rég nem látott vendéget, és akit nem akar újra elengedni. Csak az ujjaim jegesedtek át, ahogy nemrég kivágott nyír fánk rönkjeit tartottam a kezeimben. Élveztem most ezt is, az ujjamon a homok szemcséit, a nyír sima kérgét. Olyan jó volt, hogy koszos a kezem, hogy elázott a zoknim a papucsban. 

Ez nem hideg, ez nem koszos. Ez az élet.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

The One who Dared

Kör kettes, Szív királynő

#1 Faith