Birthday Princess

Amikor lementem az Orfeusz lépcsőjén, Dávid visszafordított, mert csak úgy érkezhettem meg a szülinapomra, hogy a fejemen volt a hatalmas, ezüst színű műanyag tiarám.

Engem is váratlanul ért, milyen jól esett. 

Mikor leértem a többiekhez, csak szélesen elvigyorintva annyit tudtam mondani: "Birthday Princess lettem!"

És 27 éves. Meglepett, mennyivel vagányabbnak, önállóbnak, tökösebbnek éreztem a 26-nál. A 26 olyan kis pudingos volt, olyan esetlen, olyan rémült. De a 27 az vagány, az még csak most jött meg a buliba. 

Szerettem az ezüst, királylányos szoknyám, a pub félhomályát, a barátaim nyüzsgését,  hogy szinte mindenki ott volt, aki számít, a vörös rúzsom, a számolatlan tequilát, a magas sarkú bokacsizmám.

Eddigi megfigyeléseim szerint ilyen idősen már illik egy nőnek minimum agyvérzést kapni, ha eszébe jut a kora, ráncokat, ősz hajszálakat vadászni, és minden nála akár csak egy nappal korábban születettre fejet csóválni, taknyosként lekezelni, és olyan mondatokkal sorozni, hogy "na majd meglátod, ha te is...". 

Nekem azonban ez soha eszembe sem jutott. Számomra a születésnap sosem arról szólt, hogy úristen, hány éves lettem, de soha nem is arról, hogy akkor is meg kell ünnepelnem, méghozzá minél hangosabban, ha megszakadok és semmi kedvem hozzá.

Mindig, minden évben csak úgy és annyira ünnepeltem, ahogy és amennyire jól esett. Elég intim volt ahhoz, hogy ne hangoztassam, ha közelgett, és megtiszteljem azzal, hogy úgy tartsam meg, ahogy arra igényem van. 

A születésnapom számomra érdekes módon mindig valami nagyon puha, szeretettel bélelt dolog volt, amibe évente egyszer egy hétre kényelmesen belebújtam. Néhány boldog napig kizökkentett a világ menetéből, és ez az érzés a hálán kívül a világon semmiről nem szólt.

Az elmúlt 5 évben szinte hagyománnyá vált, hogy nem is szülinapom, hanem szülihetem van: Katival színház, Dáviddal vacsora, a családommal ünnepi ebéd, a barátaimmal egy nagyszerű buli várt. Az izgatott készülődés, amit akkor is megéreztem, ha nem láttam, miben mesterkedik a barátom és a húgom, a mosolyok, mikor betoppannak a vendégek, az izgatott arcok, mikor bontogatok, a vidám zaj, a sok ragyogó arc, amit akkor látok, mikor egy pillanatra megállok és felnézek, a tengernyi köszöntés, ahol csak emberek el tudnak érni... feltöltenek, hogy az utolsó sejtecském is túlcsordul a szeretettől.

A születésnapom nem azért különleges, mert rám figyelnek, hanem mert egy napig most én figyelek - a szeretetre, ami körül vesz, a meghálálhatatlan törődésre, a védőhálóra, ami úgy fog körbe, hogy mindegy, milyen elszállt Disney hercegnő vagyok, a lábam akkor sem érhet a földre. Lehet, hogy ez illékony, lehet, hogy egy nap nem lesz mindez többé, de ez most van, ezért most kell hálásnak lennem.

És mindig, mikor elfújom a gyertyát, azt kívánom, hogy örökre ilyen legyen.