A jól sikerült rossz spagetti
Azt hittem, ennek a napnak befellegzett.
Vannak azok a pillanatok, amikor úgy érzed, nem tudod, mit lehetett volna még abba az adott dologba beletenni - legyen az bármilyen projekt, feladat, riport, házi, vagy étel -, és mégis az jön vissza, hogy ezt bizony elbuktad. Ilyen, vagy olyan okból, de elszúrtad. A legjobbat adtad magadból, és nem volt elég.
Rettenetes érzés, mert olyan, mint egy szoros fűző, elfogy tőle a levegőd, alulról apránként szorítja ki belőled a jó érzést, amíg a tetején teljes keserű valójában ki nem buggyan a kudarc, és telibe nem önti az önmagadba vetett hited.
Állsz és nem érted, hogy hogyan lehetséges, hogy még erre sem voltál képes. Talán igazuk van. Sosem kellett volna megpróbálnod. És te akarsz feljebb, messzebb jutni? Az is lehet, hogy nem ez való neked.
Az elmúlt napokban akkorákat sóhajtok, mint Boreász, de a mai napon háromkor, mikor a monitor sarkára pillantottam, aztán csendesen, apró fejrázással lecsuktam a picike, ezüst színű gép tetejét, már arra sem futotta.
Felugrottam főzni. Nem volt kedvem és akartam. Úgy éreztem, nem tudok megtenni semmit, a földön most olyan tevékenység nincs, aminek örülni tudnék, de a lábam vitt a tűzhely felé.
Ebből baj lesz.
A mexikóiaknál tudott dolog, hogy mérgesen nem szabad főzni, mert megmérgezed vele a családod. Belekerül az ételbe, és ártasz vele nekik. Én is tudtam, hogy a főzést csak szerelemből szabad csinálni: ha az ember nem érzi, nincs a szívében, ott lesz a lenyomata minden egyes rohadt kis falatkán. Hát, ahogy lenéztem a méregzöld kis gömbökre és rózsákra a serpenyőben, úgy is gondoltam magam is: ez itt a boszorkány üstje, ebben itt békaszem van meg denevérszárny, aki ebből eszik, annak kampec. Nem is baj. Ártottam ma már eleget, ennyi belefér. Kellett volna még hozzá valami rosszindulatú vinnyogó kacaj.
Mégsem tudtam lebeszélni magam, hogy ne álljak neki. Gépiesen szedtem ki a hűtőből, meg elő a tárolókból mindent, amit tegnap este egyedül összenéztem és megvettem a boltban, azóta nem hagyott nyugodni egy kelbimbós, kolbászos spagetti gondolata. Tejszínt nem vettem, de ahogy megláttam a hűtős maradékokat, bánatomra (mostmár tudom, hogy szerencsémre) kivágtam magam ebből is.
Még akkor nem tudtam, hogy tepsis egytál, vagy tészta lesz belőle, de ma, abban az ominózus pillanatban, amikor halkan koppant a laptopom teteje és elhatároztam, hogy ezt én megfőzöm, ha a kutya vacsorája lesz is, már tudtam, hogy ebből spagetti lesz.
Kicsit félájultan főztem az egészet, vágtam, aprítottam, és bár nagyanyám szerint öndicséret büdös, inkább csak tényszerű megállapításként hagynám itt, hogy azért megdöbbentett, mekkora gyakorlatom van már a konyhában, és félig mérgezett gondolatokkal is látom és értem, hogy mit csinálok, és jól csinálom. Úgy szórtam a borsot és a sót, hogy oda sem néztem, de nem kellett, mert valahogy, legbelül mégiscsak a szívemmel főztem, nem a kezeimmel. Nem tudtam, mit csinálok, csak éreztem, tudtam, minek kell a gázon történnie. Meg aztán a hozzávalók aprítása jól bevált módon meg is nyugtatott (fel nem foghatom, hogy lehet a konyhai előkészületet utálni, engem full zenbe vág pl. az aprítás - persze biztos segít, hogy nem csak ez jut nekem a főzési folyamatból).
Nem emlékszem mindenre, de éreztem, hogyan helyes. Aztán egyszer csak összeállt, ott volt a serpenyőben, egyben, szexin, ahogy csak a tésztaételek tudnak, de hearty-n, egyszerűen, ahogy csak az őszi ételek képesek.
Baromira tetszett, mégis olyan cinizmussal magasodtam fölé, hogy nem értem, hogy nem tört ki belőlem a bibircsókos kacaj. Hát íme, a remekmű kész: patkányfarok gyíkkörömmel.
Jó étvágyat.
Aztán beleettem. És beleettem megint.
Az istenit, ez kurva jó.
Nem bírtam nem vigyorra húzni a képem. Lenéztem és éreztem, ahogy egy nagyon kicsit húzott a meglazult csavarokon. Egészen elképesztő, milyen kicsi dolog mennyit tud számítani, egy hülye spontán spagetti, és mégis: lehunytam a szemem és egy kicsit hálát adtam, hogy ez legalább nem hagyott cserben.
Felhívtam Levit, hogy főztem, lesz meleg vacsora, mire hazaér és nagyon megörült. Én meg annak, hogy zöldséget etettem vele (bizony, kelbimbót is), úgy, hogy észre sem vette, csak túrta magába. Ettől még szorosabbra lettek húzva a csavarok.
Aztán beszélgettünk, és az nagyon sokat segített. Sok dolgot más megvilágításba helyezett és segített átgondolnom, így megnyugodtam, mire ugyan századjára, de a gondolatmenet végére értem. Mellettem tudott lenni, figyelni rám, és máshogy most ez nem ment volna. Dolgoztunk még egy kicsit, aztán felkerekedtünk és elmentünk, vettünk pár apróságot (fürdő bigyókat Nórinak a Lushban és pasztell unikornis színű gyöngyöket karkötőnek).
Ahogy indulás előtt ott álltam a kötött, hosszú kardigánomban a tűzhelynél, a vállamról félig le volt csúszva, villával a serpenyőből tekergettem a spagetti szálakat, ő meg az ajtóban topogott, hogy gyerünk már, már éreztem, ahogy belül bugyborékol bennem a kuncogás, ahogy nem bírom ki, annyira csak érzem, hogy minden rendben van így. És mire mentünk haza, az egész mint ha meg sem történt volna.
A jól sikerült rossz spagetti - Őszi kolbászos spagetti kelbimbóval, gombával és brokkolival
2 személyre
- 10 szem kelbimbó
A főzés maga nem egy túlbonyolított valami, ahogy a fenti lelki állapotokból sejthető: egy fazékban forr a víz a tésztának, egyben kevés olívaolajon pirul az apró rózsákra szedett brokkoli, cikkekre vágott kellbimbó, apróra kockázott vörös- és fokhagyma, felszeletelt gomba, valamint a felkarikázott griller (kolbász esetén Jamie Olivert pofátlanul utánozva a bőréből gombócokban eltávolított kolbász húsgolyók), a harmadikban a vaj a liszttel pirul.
(Tekintve, hogy a háromból kettőben az égés kockázata magas, illetve egy szemét még csomósodik is egy ponton túl, aki nem meri vagy nem gyakorlott, inkább egyszerre csak egy lábassal bajlódjon.)
A vajon piruló lisztre lassan adagoljuk a tejet, apránként csomómentesre keverve, majd a legvégén mehet bele a szerecsendió, tarkabors és só, végül pedig a sajtok. A végén kell csak rádobni a sajtot, olvadási nehézségük alapján néhány keverés után amúgy nyugodtan le lehet zárni és engedni, hogy az edény és a vajból, lisztből és tejvől kikeveredett besamel hője olvassza, úgy nem olyan veszélyes a végkifejletre nézve többé. Aki bátor és nem volt hajlandó ez idő alatt a másik edényt levenni a gázról, az remélem, hogy ezalatt a piruló zöldségeit és a kolbászgolyóit gyengéd, de határozott mozdulatokkal azért megforgatta párszor.
A zöldségre elég a végén rádobni a sót és borsot, mielőtt minden más rámegy, aztán mehet az egy serpis művelet: a zöldségre és kolbászra mehet először a mártás, 2-3 mozdulatos átforgatást követően pedig a tészta. Egyszer összerottyantjuk és viszontlátás.
Minden átszellemült, lassú tötymörgésem mellett egy óra volt, de ebben már a hűtőből való vontatott, kelletlen kipakolás is benne van.
Azt hiszem, azt imádtam benne a legjobban, ahogy minden olyan egyben maradt, nem főtt el semmi, minden megtartotta a textúráját és az ízét: minden roppanós és ízletes, friss maradt, miközben a sajtmártástól olyan, mint egy ölelés. Így lesz a kelbimbó szexi és több, mint egy főzelék, a kolbász több, mint tepsitöltelék, a gomba több, mint sallang egy ételben, a brokkoli gyermekkorod rémálom párolt zöldségei helyett könnyű és ízletes - és így lesz az ősz egyszerre megbízható és vonzó.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése