Az elveszett királyság

Végre átköltöztünk a saját lakásunkba.

Ez nagyon sok nagyon vegyes érzéssel jár együtt. Nyilván egyrészt a földöntúli boldogság az alapállapotom: első közös otthonunkat vehettük át a férfivel, akivel a kapcsolatom a legkétségbeejtőbb és legjobb dolog, ami valaha történt velem, és akivel ilyen rövid idő alatt elég komolynak tekintettük a közös jövőt ahhoz, hogy közös lakással fussunk neki- és most hagyjuk azt, hogy 30 évesen már amúgy sem nagyon vacakol az ember. A szobák között közlekedni egyelőre őzikeként szökdécselve tudok csak, gyakorlatilag mindentől el vagyok ájulva:

- hogy mindennek saját helyisége van

- hogy mindennek saját helye van

- hogy milyen kényelmes (ekkora lakásból a létező legélhetőbb elosztást és bútorozást hozta ki az előző tulajdonos)

- hogy mennyire szép és szexi, anélkül, hogy felújításokban kellene megszakadnunk (senki nem halt még bele, tudom, csak azt mondom, hogy nem sírok, hogy megúsztuk nélküle)

Ugyanakkor le kell, hogy szögezzem, hogy azért elég sok viszontagság terheli az embert a folyamat alatt, mielőtt beütne az eufória, szóval bár nyilván nagyon boldog vagyok, azért még heverem az utórengéseket. Saját otthonhoz jutni minden öröme mellett állati megterhelő, és aki mást mond, az hazudik. 

Ehhez jön hozzá, hogy két hét alatt még rendesen kipakolni sem sikerült, nem hogy belakni. Bár nyilván használjuk a lakást és funkciónál, egyelőre képtelen vagyok felfogni, hogy ez a miénk, azt csinálunk, amit akarunk, nem kell innen elmenni, ha nem akarunk, és ezen az sem segít, hogy a kallódó dobozok miatt a lelkembe bezabálta magát az átmenetiség érzése, ami mostanra permanens szorongássá evolválódott. Felnőtt nő létemre az anyámnak picsogtam a telefonban, hogy először ujjongva végigcsúszok az előszobán, hogy ezzazz, van egyáltalán előszobám, aztán nyüszítve szorongatom az ágyam sarkát, hogy ez nem lehet igaz, én ezt nem érdemlem meg, és mit keresek itt. Aztán persze eszembe jut, hogy de nekem most boldognak kell lennem, és ettől utána már hálátlannak is érzem magam, és az egészbe önutálat vegyül. Ezek dőltek belőlem, miközben hadartam és ideges voltam, de Mutersas persze pontosan értette, hogy mi a baj, és a legmegértőbb hangján sietett a segítségemre:

- Semmi baj, pakoljatok ki, szabaduljatok meg a dobozoktól. Azok kerüljenek ki, attól majd megnyugszol - majd átrakod, ami nem tetszik, utána, meg majd kitakarítasz. Most először kerüljön minden a helyére.

Mama mint ha beszélt volna vele.

- Hát úgy nem is lehet, kislányom, pakoljatok ki, most az legyen az első. Nem csoda, hogy nem érzed jól magad, úgy nem is lehet, hogy az ember folyton csak a dobozokat lássa. Pakolj el, a többi ráér.

Tudtam, hogy igazuk van, de már attól is jobban éreztem magam, hogy legalább van, aki megérti, hogy mi bajom van, és ahelyett, hogy elvárnák, hogy a lábam a földre se érjen a boldogságtól, vigasztalni próbáltak. Minden alkalommal kicsit lehiggadtam, hogy nem természetellenes, amit érzek és nem velem van a baj.

Azt azonban se ők, se én nem láttuk jönni, hogy a mai terméketlen napom, amely megközelítőleg sem arról szólt, hogy megszabadultam volna a maradék doboztól, viszont a nyakamba hajított még egy marék görcsöt, hogy ennek sosem lesz vége - hova tovább, úgyis mindegy, mert annyira egyértelműen egy stílus irányába mutat a berendezésünk, hogy esélyem sem lesz Nórissá tenni és sosem fogom a sajátomnak érezni - végül úgy ér véget, hogy elárul a konyhám.

Igen, jól hallottátok.

Aránylag nyugodt voltam a konyha miatt. Nyugodt? Egyenesen epekedve vártam, az én királyságom, eszembe se jutott, hogy kibabrálhat velem, ilyen opció egészen egyszerűen fel sem merült. Innen vártam a legkevesebb meglepetést. Tudtam, hogy ott csak ki kell szórni a cuccokat, s mert évek óta vezetek háztartást, pontosan tudom, mit hol szeretek tartani, meglesz hamar, minek hol lesz a helye, viszont mostmár lesz helyem főzni, jippi, hát kell-e ennél több, hát dehogy, alig várom, hogy főzzek.

Az első főzés alkalmával paprikás csirkét készítettem csuszával, de a botmixerrel majdnem több kárt okoztam, mint hasznot. Kapkodás és tűzoltásos takarítás övezte minden mozdulatom: elefánt a porcelánboltban, Herkules az Agorán, Martens bakancs a csótány ellen, Alice, beleivott a gyanús üvegcsébe. Egyébként sikerült, de jobban is sikerülhetett volna étel és a gyehenna kénköves bugyrai virágoztak a kezem nyomán. Egy ponton szívből hittem, hogy többet érek, ha félbehagyom és kiköltözök. Törölgettem papírtörlővel a falról a piros pettyeket és akkora gombócokat nyeltem, mint a fejem.

Na de most rakott spagettit főztem, anyám és az én abszolút comfort foodom ever, az instant otthon, többször főztem, mint bármit az életem során - és olyan füstöt csináltam bassza meg, ahogy durrogott, hogy azt hittem, megöl a szégyen. 

Konkrétan mint ha mindent elfelejtettem volna, amit eddig tudtam, én olyan ideges lettem, engem olyan szinten kerülgetett a sírás, hogy a kurva életbe már, hát nem szántam volna világgá menni. 

Én tudok főzni. Mi ez az aljas játék? Attól nagyvonalúan eltekintettem, hogy eddig villanytűzhelyem volt, most gáz van, és hogy meg kell szoknom az új körülményeim, mert ez bizony ilyen, össze kell kopni, nincs mese, még az anyám is, aki a legjobb szakács a világon, elégette kívül a belül folyós piskótát, mikor lecserélték a tűzhelyet. De az engem nem érdekel, mert én tudok főzni, nekem minden egyből sikerül, ez velem nem történhet meg.

Álltam a füstben, néztem a gyönyörű bútoraim, a csodás pultom, amelyek elérhetetlennek tűntek, és akikkel nem beszéltem egy nyelvet nyilvánvalóan, mint anya az újszülöttjével, s bár próbáltam e friss egyesülésben megérteni, mikor mire volna szükség, nyilvánvalóan lebőgtem, mint a szar.

Most itt ülök a nappaliban, mert hála istennek legalább már az is van, szemben a maradék dobozzal, mert még az is van sajnos, a baromi kényelmes kanapémon, mert az is van, befejezve a vacsorám, ami megint amúgy állati finom lett, csak durum tésztával főztem, amivel nem szoktam és elfőztem, szóval ez is megint jó, csak én tudom, hogy lehetett volna jobb, és úgy döntöttem, hogy megiszom a söröm és Kingdom Hearts-ozok, mert az Etnává változtatott jénais incidenst nem kívánom tovább ragozni.

Helyette inkább úgy teszek, mint ha nem történt volna meg, és élvezem, hogy a saját otthonunk melegében azért csak elkészült a spagetti, ami az anyámékra emlékeztet és ami egy igluban is az otthon érzésével ajándékozna meg. Nyilván vannak ilyen napok, de ez nem a világ vége, csak változás, és végső soron ajándék, hogy a saját kanapénkon a saját tévénken tudunk játszani, és valahol a káosz alatt formálódik az otthon - épp, mint ahogy a szupernóva robbanása után felszabaduló anyagból újonnan létrejövő csillag körül formálódnak a bolygók a porkorongból.

Rakott spagetti - a legjobb dolog a világon, akkor is, ha a kidurrogó szaftja kozmálni kezd és olyan füstöt csinál a konyhádban, mint ha nyílt tűzön próbáltad volna megsütni

A koncepció maga amúgy rohadtul nem nagy dolog, gyakorlatilag berétegzed a tésztát és a szószt, a tetejére szórt sajttal pedig összesütöd. Itt hagyom viszont a receptjét (újra, kicsit talán upgrade-elve :)), mitől lesz a miénk.

- 250 g spagetti tészta (egy fokkal nyersebbre főzve, mint al dente - még meg fogja szívni magát szósszal a sütés alatt)

- 250 g trappista vagy bármilyen olvadós sajt

- 1 fej vöröshagyma

- 2 kövér gerezd fokhagyma

- 500 g darált sertéshús

- 250 g gomba (csiperkét vagy barna csiperkét szoktam beledobni, de opcionális egyébként is :))

- egy üveg (690 g) passata vagy 250 g sűrített paradicsom

- 1 púpozott tk. bazsalikom

- 1 púpozott tk. oregánó

- só, bors és cukor ízlés szerint

- egy löttyintés olívaolaj

- és a titkos összetevő (paparaparampam!): 2 tk. Kotányi Pizza fűszerkeverék (nem vicc, így készítjük gyerekkorom óta, a pizzára is teszek, nem pénzelnek, szponzorálatlan tartalom, kérem, de ez kell, ezt ne hagyjátok ki, enélkül nem lesz ugyanaz)

Ahogy látjátok, úgy spagetti ez, ahogy menzán, magyarosan, háziasan megszoktuk, de így jó, ettől a miénk, így eszik a kiskölykök két pofára, és ettől olyan finom.

A hagymákat apróra vágva puhára főzöm az olívaolajon (ha kell, amikor már pirulni kezdene, szétcsapom egy löttyintés vízzel és addig ismételem, amíg el nem pempősödik a fazék alján), majd rádobom a húst, amikor félig átfőtt, a gombát. Rádobálom a sót, borsot és a zöld fűszereket, majd ezekkel is átforgatom párszor, amíg háromnegyedig átfő minden, és a fűszerek is kicsit új életre kapnak a hőtől. Ha ez megvan, mehet rá a paradicsom és aki szereti, kicsit cukrot dobhat rá ezen a ponton ízfokozó gyanánt. Ez utóbbi egy kissé aljas, de egyértelműen működő trükk, megállás nélkül tiltakoztam ellene, aztán egyszer tettem bele, mert mama addig nem hagyott békén, és azóta nem eszem máshogy. Összerottyantjuk még egyszer, majd mehet a rétegzés egy hőálló tálba/jénaiba: tészta, szósz, tészta, szósz, amíg tart, majd a tetejére a sajt, majd be a sütőbe, és addig sütjük, amíg meg nem pirul a sajt a tetején: nekem ez 15-20 perc volt magas fokozaton, sistergéssel, füsttel, nyitott ablakkal.

Edit: Most, 20 perc elteltével újraolvasva nagyon tetszik ez a hasonlat: szupernóvarobbanás. Nem kisebb változás, nem kisebb katasztrófa és nem kisebb csoda ez az egész, egy megnyugtató ígéret, ami formálódik a ködben: az Életé.