Welcome Home 2.0

 Ez a poszt eredetileg nem ezzel a recepttel került volna ki.

Múlt héten megint főzni akartam, de a létező legszarabb ötlet volt, amit felskiccelhettem fröcsögő zsírral a konyhám falára.

Eleinte úgy tűnt, győzni fogok, cékla és édesburgonya gratint készítettem fokhagymás tarjával, de a kezdeti édes készülődést megint bezúzta a számat elöntő ecet és epe, ahogy megint nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogy én akartam, és ahogy persze finom volt minden megint a végére, csak nem ez volt a terv egészen már megint. A dolgot csak tovább súlyosbította, ahogy a receptkönyvembe felírtam az elkészítés módját, előre, bízva abban, hogy most végre érzem, és ebből blogolás lesz, de aztán valahogy félidőtől megint kezdett ideges kapkodássá csúszni össze a munkafolyamat, és mire Levi hazaért, alig bírtam megóvni a túlcsordulástól a könnycsatornáim, azt hittem, megöl a szégyen. Volt mécses meg pezsgő, isten hozott minket végre itthon, hisz az elmúlt 3 hétben főleg munka jutott nekünk a lakással és bent is, de akárhogy próbáltam flegmán kortyolni a vadiúj készlentünkből a pezsgőt, mondván, hogy nem engedem, hogy ez felizgasson, hisz végül is finom lett a vacsora, éreztem, ahogy a torkomon akad.

Egyszerűen képtelen voltam megérkezni.

Ez volt a baj, ezt kár lett volna titkolni. Jártam-keltem a szobákban, és mostmár a kezdeti öröm is elmaradt, csak a permanens szorongás fojtogatott, hogy az nem lehet, hogy én egész idő alatt be voltam baszva, pedig tuti, hogy nem én irányítottam erre az életem, én erre nem emlékszem. Összemosódó flashback lett az utam idáig, és csak pislogtam, hogy kötöttem ki az olasz tanárom lakásában és került a nevemre gáz, meg villany. Próbáltam előásni ez alól a nagy, tehén kétségbeesés alól a hálámat, de vagy megfulladt, vagy a a mágnes két külön pólusává változtunk, de nem találtam, sőt, mint ha taszított volna magától.

Aztán elindult ez a hét, és bár életem leghúzósabb (és egyben rendkívül hatékony) szabadságán túllépve bementem dolgozni, úgy éreztem, hogy megoldok mindent sorban, ahogy a lábam elé kerül. Nem elegáns, de minden lángol, most ez minden, amit tehetek, és még mindig jobb, mint ha levenném róla a kezem. 

És valahogy tisztulni kezdett a kép, a dobozok kikerültek a nappaliból (vagyis már csak az maradt, aminek szekrényt kell venni), a mai Nóri végül tényleg hálás lett a múlt hetinek, és bár szörnyen nyomasztott, kisírtam a szemem és szörnyen éreztem magam az elmúlt napokban, valami meleg és örömteli öntött el, ahogy apránként kirajzolódott, hogy az egész mégsem volt hiába.

És akkor ma elkapott, hogy mert úgyis elfogyott a kaja, hogy mi lenne, ha főznék. És ezúttal a tiszta szenvedélyt éreztem, nem csak úgy erőtlenül felsikoltani bennem a területét összebűzíteni kész borzot, hogy DE EZ AKKOR IS AZ ÉN KIBASZOTT KONYHÁM, hanem csak olyan könnyen és vidáman. Egészen utolértem magam a házimunkával is, az eszményien tiszta pultom és a csodásan tele kamrám azt mondta: "megvan végre mindened, hát használd".

Sokszor kimentem, meg be. Azért zavarba hozott, hogy nem egy apró hűtőből és szekrénykéből kell kiszolgálnom magam, hogy elférek, szinte nagyasszonyos túlzásnak tűnt, hogy ennyi helyem van (és hol vagyok még egy amerikai konyhás nappalis 100 nm2-es kertes háztól, te jó isten).

Végül előkászálódtam, kipakolásztam szépen mindent, bár volt, amit ötvenszer elő, majd el, majd újra elővettem, zavarban voltam és éreztem, hogy kezd rajtam erőt venni újra a szorongás, de nem engedtem neki, ezúttal nem, hogy elhatalmasodjon rajtam.

Nem azt mondom, hogy nem vagy jogos érzés, csak hogy nem köthetsz gúzsba örökké. Eressz.

És akkor megfőztem az igazi Welcome Home-ot, a csodás, tökéletesen sikerült tonhalas spagettit, a maga pofátlanul egyszerű, aljasan megúszós, de teljes, egyébként karantén-kompatibilis valójában (fun fact: én abból főztem, amit arra az esetre vetünk, ha elkapjuk ezt a fránya vírust). És akkor jött minden, aminek kellett: az összeálló ízek, a vonzó kompozíció, az öröm, a hála, a boldogság, hogy nem romlott el a főzőkém, hogy erőltetni is kár volt szétesve, fáradtan, kimerülten, hogy tényleg a dobozok tehettek róla, és hogy nem romlott el semmi köztem és a lakás közt, csak idő, amíg az ember az ekkora változást feldolgozza.

Jól tudom, hogy szörnyű butaságnak hangzik, azt is elfogadom, hogy ez bárki másnak természetes, de azt hiszem, arra számítottam, hogy földön túli transzban telnek majd kizárólag a napjaim - s közben nagyvonalúan figyelmen kívül hagytam az itt ólálkodó világjárványt, a 220-szal dübörgő fiscalt, meg úgy általában, hogy a dolgok az életben elég ritkán ilyen egyoldalúak.

Szétölelgettem a hazaérő, hullafáradt Levit, majdnem sírtam, azonban végre a megkönnyebbüléstől (sok a könny újabban errefelé), ő meg kétszer szedett. Azt hittem, szétdurran a szívem a boldogságtól.

Az igazi Welcome Home 

- Tonhalas, tejszínes spagetti kukoricával és ceruzababbal

- 200 ml főzőtejszín

- 2 tonhal konzerv (összesen 160 g)

- 1 ceruzabab konzerv (400 g)

- 1 kukorica konzerv (340 g)

- 1 közepes fej vöröshagyma

- 2 nagy gerezd fokhagyma

- fél csomag spagetti (250 g)

- 1 púpozott tk. só

- fél tk. bors

- 2 nagy csipet chili pehely

- 2 tk. oregánó

- 8-10 reszelintés szerecsendió

- 1 nagy löttyintés olíva olaj

Mondanom sem kell, a fűszerek mehetnek ízlés szerint. :)

A spagettit megfőzzük, a vizet fel lehet tenni egy időben azzal, ahogy elkezded a szószt, mert egyszerre lesz kész, de ha nem mered, ügyelj rá, hogy egy 200-300 ml-t megőrizz a főzővízből. 

Az olajon párold meg (kicsit meg is piríthatod, szerintem úgy vagányabb az íze, de ezzel meg óvatosan, mielőtt aktív szén kockákkal gazdagítod a fogást) az apróra felkockázott vöröshagymát és a reszelt fokhagymát. Ekkor mehet rá a tonhal, ezzel is pirítsd kicsit, majd mehetnek zöldésgek, majd némi összefővést követően a fűszerek. Ezekkel is pirítsd kicsit, majd zuttyanhat a tejszín az edénybe, ezt pedig pár perc összerotyogtatás követi. Ha kell, önts rá a tészta főzővizéből ezen a ponton, illetve itt a remek alkalom, hogy beállítsd a végleges ízt (egy nagyon picit lehet sósabb, mint ahogy szereted, úgyis jön még rá a tészta). Kóstolás, kóstolás, kóstolás! (És nekem itt érkezett el az az áldott, majdnem sírásba fulladt pillanat, mikor rádöbbentem, hogy végre sikerült, hogy tudok még főzni!) Ha mindent rendben találsz, borítsd rá a tésztát, forgasd össze, még egy utolsó rottyantás és kész is vagy! :)

20 perc, 6 adag...vagyis attól függ, ki mennyire éhes, itt a Fészekben mindenki kétszer szedett :) 

Azt lábjegyzetként itt hagyom, hogy kezdem úgy érezni, már csak a receptes könyvem lapozgatva is, hogy kezd marha egyoldalú lenni a profilom. Én, aki egész életemben alig ettem tésztát, a tészták nagy királya lettem - vagy csak dolgozó nő, akinek ilyen szexi, gyors tésztavacsorákat összeütni fekszik. Dunsztom sincs, mi történt, de az egyszerűségükben rejlő nagyszerűségük rabul ejtett.  Olyan csodás, hogy olyan kevés is elég, és kész egy tökéletes vacsora. Jamie Oliver  megvett bassza meg kilóra az olasz-mániájának. Én meg egy nyugisabb időszakban leporolhatnám végre az olasz tudásom megint. Na de az ilyen nagy terveket most hagyom is, mert a gondolatától is rosszul vagyok, csatát nyertem, nem háborút, hátrébb az agarakkal, kisanyám.

Istenem, ez rám vall.