Az online workshop és a türelem

 A türelmetlenségem fog a sírba vinni.

Ezt anyám tudja a legjobban, aki életem során minden kapkodásból elkövetett hibámnál felidézte újszülött koromat, ti. ordítós, hasfájós csecsemő voltam, melyet csaknem kivétel nélkül az idézett elő, hogy szoptatásnál állítólag olyan sebességgel, mohósággal ettem, mint aki attól fél, hogy elveszik tőle.

Az egész új lakás-megszokós mizériám fele ekkora kín sem lenne, ha adnék magamnak időt és hajlandó lennék megérteni, hogy van, amit nem lehet sürgetni, és az ember lánya nem fogja komfortosan, otthonosan érezni magát egy vadonatúj helyen csak azért, mert a fejében élő parancsnok ráüvölt, hogy SZERESSED MÁR, HÁT NEM ÉRTED, HOGY JÓ NEKED?? Kicsit hirtelen kilökve a megszokott és berendezett életemből a kontrollkényszerem sikítva vetette le magát egy hegyszirtről. És megint, az, hogy a parancsnok utasítása az, hogy SZABADULJ MEG VÉGRE AZ IRÁNYÍTÁSMÁNIÁDTÓL, nem jelenti azt, hogy leülök egy bögre forralt borral, hogy hát persze, és már úgy is van.

Mindjárt elmondom, hogy ez hogy jön ide már megint (igen, tudom, hogy két poszt óta megy a vekengés, de engedjétek meg, hogy elmagyarázzam).

Az advent első vasárnapja előtti szombat évek óta a karácsonyi/adventi workshop helye a naptárban, ezt az összes barátnőm tudja. Idén is jöttek már a kérdések, hogy lesz-e, én is akartam nagyon, ennek semmi nem tehet keresztbe. Aztán persze a kezdeti forralt boros-sütis idillemet úgy rúgta seggbe a Covid, hogy csengőszó kíséretében elszállt az egész lelkesedésem, mint a győzelmi zászló (szerintem idén nagyon sok cikk és írás születik hasonló tartalommal, alig várom az évzáró értékelőket és írásokat). Mivel azonban ennél keményebb fából faragtak, és persze elég akaratos vagyok, két perces újratervezést követően közöltem, hogy nem érdekel, akkor átteszem online térbe. Ziháló küldetéstudattal hegesztettem az eseményt, miközben azon tűnődtem, hogy kizárt dolog, hogy ez jól süljön el, istenem, kérlek, ne engedd, hogy szar legyen.

Engem döbbentett meg a legjobban, hogy végül sikerült, összejött, eljöttek, és elképesztően jó hangulatban telt.

Tesóm átjött reggel, ő aznap itt is aludt, ő volt az egyedüli személyes résztvevő, mindenki más behívott. Zsófi délelőtt csatlakozott be, ő vendégeket várt, így az alkotásban bekapcsolódni nem tudott, de így is irtó poén volt, hogy amíg Levente főzte a forralt bort, Zsófi Southhamptonban, én pedig itt Budapesten együtt sütötünk. Kibeszéltünk mindent, koccintottunk, mi zserbó likőrrel, ő Jägerrel, és az egész valahogy olyan kedves volt és természetes. Slusszpoén, hogy mindketten megúszós leveles tésztás csigákat csináltunk, ő kakaósat, mi fahéjasat, mutogattuk egymásnak, kinek milyenek a kis süteményei, oltári poén volt - még mindig hatalmas öröm nekem, hogy a 21. században élhetek, szenzációs, hogy le lehet gyűrni a távolságot  két darab, gyarkolatilag a kezedben elférő kütyüvel.

Aztán megjött tesó, nekiálltunk az általa előre megfőzött szódabikarbóna gyurmából díszeket szaggatni, és mire a puha, megizzadt anyagból megtanultuk nagy nehezen legyártani a hópihéket, méziket, meg a mindenféle alakú díszeket #csakaképzeletedszabhathatárt, és nekiálltam koszorút készíteni, megjött Szonja, Fruzsi és Bogi is - Bogi Tartuból, még egy pacsi a modern kor vívmányainak.

Bekészítettem a likőrt, a forralt bort, a mini gesztenyés-meggyes pitéket (ez utóbbi receptjét a Nők lapja konyhája novemberi számából nyúltam és jelentem, igen jó, a másnapi vendégség során abszolút közönségsiker volt), Levi rendelt nekünk ebédet, és elindult a ragasztgatás.

Jómagam csak egy adventi koszorúra meg kopogtatóra neveztem volna be, ha marad türelmem, esetleg pár díszre, de teljesen megvadultam és kissé túl is teljesítettem a terveket. A lányok szokás szerint nagyon durván kitettek magukért: Szonja maga öntötte a szupermenő kék piramis gyertyákat és makramézott kopogtatót, Fruzsi, miután megállapította, hogy az üvegmosó kefe fák, amik most oly divatosak, nem nyerik el a tetszését, maga csinált fenyőágból és hurkapálcikából mini fát a téli csendéletéhez, Bogi pedig maga vadászott alapanyagokból bizonyította be, hogy a meghitt hangulathoz, az ünnepváráshoz nem kell vagyont költeni, és így is gyönyörű lesz a végeredmény.

Nézzétek! :)

Szonja koszorúja az abszolút csodás saját készítésű gyertyákkal

Nóri fészek-gömbjei

            

Konyhába szánt és nappaliban kikötött ajtódísz

A senki nem tervezte, de elég jó lett advent koszorú, amely a konyhában a pulton találta meg méltó helyét

                             

A "van még kapacitásom, miért is ne" névre hallgató új díszek

A bejárati ajtóra szánt kopogtató, ami a konyhában kötött ki és átköltöztette a kis fát a nappaliba

Repertoár 2020 #nekemnemaCovidmondjamegmikoréshogyünneplek

                               

A hivatalos adventi koszorúnk: téli erdő és csillogás

Bogi egyszerű-de-nagyszerű szépsége

                               

Végül otthon elkészült húgom éves-rendes összedobálós (ő hívja így, nem én) tálcás koszorúja, melyhez a gyertyákat a workshopon készítette elő

Tesó koncentrál és volt mire - alig jött fel a nyújtólapról a gyurma, ezt végül én fejlesztettem tökélyre, így a műhelyben én lettem a szaggató és felválasztó, míg ő a díszítő művész (nagyon kreatív megoldásai voltak - csillagánizs for president)

Itt vannak a mesés produktumok és egyben a bizonyíték, hogy tényleg megtanultunk bánni az anyaggal

                           

      

Itt meg sütés közben a túltolás nagymestere, maga a házigazda

                                                    

Work in progress <3

Ezt csak azért teszem ide, hogy látszódjon az őskáosz

Szonja gyönyörű makramézott kopogtatója

Fruzsi téli csendélete a csodaszép, maga készítette fával

Most, ahogy a képaláírásokat végigpötyögtem, egyébként jót mosolyogtam rajta, hogy mennyi nem várt elem kísérte a workshopot is, hogy mennyire olyan lett ez is, mint az egész idei év: hogy Bogi maga vadászta össze az anyagokat, hogy Fruzsi ki kellett, hogy vágja magát a helyzetből, hogy a hosszas sorban állást követően a hobbi bolt előtt maga készítette végül a fát, hogy Szonjának majdnem meggyűlt a baja a fonalvastagsággal a makraménál, pedig az is kérdéses volt, odaér-e a rendelése időben hozzá - és végül mégis minden milyen gyönyörű lett, ha nem is az eredeti tervek szerint, de úgy sikerült, ami mindannyiunk tetszését elnyerte.

Közben persze ment az ösztrogén-parti, karrier, párkapcsolatok, és az általános fáradtság, ki mer/tud hazamenni és ki nem, aztán néha megjelent a kamerában egy vigyorgó arc és egy beiktatott státuszellenőrzés, hogy a többiek mit gondolnak a készülő munkáról. Olyan aranyosak voltak, hát azt hittem, megzabálom mindegyiket.

A call 10-től este fél kilencig tartott azt hiszem, és bár dögfáradt voltam, az összeevett mindenféle kajáktól pedig picit rosszul, és persze elöntött a szokásos szorongás is, hogy vajon a többieknek is jó volt-e ez az egész, másnap elégedettséggel keltem. 

Nagyon szerettem, hogy Kata reggel itt szöszölt, poén volt az első ittalvós vendég, és mikor a vendégségre készülve (mely szintén az első rendes vendégség volt nálunk) kitakarítottunk Levivel és feldíszítettem a lakást, a helyére téve a sok új, apró kincset, éreztem, hogy a karácsony szellemével kicsit jobban beköltözök én is. Meghitt lett, otthon, benne Levi és én, és nem lehetne most sehol jobb.

Este, mikor egyedül maradtunk, a padlón ülve meggyújtottuk az első gyertyát. Közben a kijelzőm néha felvillant, ahogy a lányok egyenként bejelentkeztek, boldog adventet kívánva, hozzácsatolva az első meggyújtott gyertyák képét. A sok gyönyörű koszorú, amit együtt csináltunk. Elöntött a melegség, és a gyertya lángját nézve végigjátszott a fejemben (na jó, el is soroltam hangosan), hogy mennyi mindenért lehetek hálás.

Tudom, hogy még eltart egy darabig, amíg végleg megszokom az új helyzetet, de a testvéremmel, barátaimmal való kapcsolódás feltöltött, az alkotás megnyugtatott, és a közös ünnepre és ünnepvárásra hangolódás türelemre tanított. 

Különleges dolog az Advent.