Főemlék
34 éves leszek és 34 barátom ünnepelte velem a születésnapomat.
Elég húzós hetek vannak mögöttem, és akkor nem is voltam teljesen őszinte. A hullámvasút nem képes leírni, milyen amplitúdókkal zajlik az életem, magukról a tanulságokról pedig mindenképpen szeretnék egy külön bejegyzést, de a szülinapi bulim kontextusához hozzátartozik az azt megelőző küzdelem a perui utamért, hogy próbáltam egyszerre feldolgozni az eseményeket, a gyermekkori sebeimet, amiket triggerelt, és ezzel együtt azt a két számomra teljesen idegen élményt, hogy
1) nem vagyok egyedül és
2) nem történt meg a legrosszabb, amitől féltem - rossz volt, de vége lett, nem ragadtam bele semmilyen negatív spirálba és nem rontott el visszavonhatatlanul semmit, amin keresztül mentem.
Megérkeztem a kiborított lelkemmel meg 20 perc késéssel a Nikába (mert történt egy kis nadrág-krízis is, két gyors próbát követően végül pontosan abban a cuccban mentem, amiben egyébként is akartam, ahogyan azt kell :')), és a pillanat, mikor beléptem, úgy égett belém az egész komplex érzelmi inprintjével, hogy azt éreztem, ha a Pixarnak igaza van és vannak főemlékek, amik a személyiségünket formálják, ez most nekem tuti az volt.
Benyitottam a helyiségbe, megláttam a már megérkezett barátaim és hirtelen, de tényleg egy villanás alatt megnyugodtam, az egész utazás-átszervezős cirkusz mint ha meg sem történt volna. Hát itt vannak. Eljöttek. Alig ismernek valakit, de itt vannak, miattam, hogy velem ünnepeljenek. Az én Eras Tour-om, az életem minden szakaszából az emberek, csupa kedves, meleg mosoly, nevető szem, nekem annyira kedves arc. Végignéztem rajtuk és eszembe jutott az a végtelen sok dolog, amiben osztozom velük, hogy mind magukkal hurcolják a lelkem egy darabját, hisz mind hordoznak magukban belőlem valami fontosat és értékeset - mert a barátság ilyen, bizalommal más emberekre bízol magadból valamit -, ezernyi emlék, nehézség és titok, minden életszakaszom, amiben valaha részt vettem ott álltak most az asztalok körül mementókként, hogy voltaképp akárhogy is alakult és bármit is érzek, az egész eddigi életem egy siker, és erre ők a bizonyíték.
Az elmúlt napokban az események mélypontján egyszer sírtam el magam amiatt, ami történt, és további másfél napig kontrollálatlanul azért bőgtem és nevettem felváltva, mert egyszerre 15-en próbálták tartani bennem a lelket (sikeresen!), miközben életemben először beleléptem az eddig a pontig számomra teljességgel ismeretlen BJH (aki nem látta a Disney-féle Herkulest, azoknak a kedvéért: Bajba Jutott Hölgy) minőségembe, és most először engedtem, hogy a környezetem azt tegye, amiben elvileg a barátokra támaszkodhat az ember: biztonságba helyezzen. Azt írtam ma meg pont Juditnak, hogy a strong and independent lemez beakadt és már kezdek nem olyan hálás lenni érte. Értem én, hogy elmondhatom majd az egész végén, hogy milyen fasza csaj vagyok, hogy végigcsináltam, csak nem megy örülnöm ennek, mert már az vagyok 34 éve - lehet, hogy néha rosszul, de csinálom, és már enyhén szólva is unalmas, sőt, egy ilyen helyzetben, ahol kishíján préda lettem, kifejezetten hamisan szól.
És most itt állok, vagyis hát fekszem, blogolok, eszembe jut, ahogy állok a bejáratnál a boldogságba belefacsarodó szívvel az élménytől, és rájövök, hogy nem ezt akarta megtanítani nekem ez a helyzet, nem századjára azt, hogy bármit képes vagyok végigcsinálni, mert megvan hozzá az erőm, az akaratom, a kitartásom, hanem éppen az ellekezőjét - azt, hogy ezúttal van segítség, és lehet bajba kerülni, és bajba jutottnak lenni, és lehet ebben segítséget kapni, már nem kell egyedül végigcsinálnom, összeszorított fogakkal kibírnom vagy túlélnem semmit sem. Akkor sem, ha túl sokszor szólt erről az elmúlt 34 évem. Volt kinek írnom, mellettem voltak végig, éjszaka telefonáltunk vagy cseteltünk, most pedig az asztalok körül mosolyogtak rám, öleltek, őszintén, én pedig újra és újra azon kaptam magam, hogy hol egyikükhöz, hol másikukhoz bújok, sírdogálok, de ezúttal már végre boldogan, mert jó helyen, biztonságban vagyok. Megtanultam végre, hogy másként is lehet - és akkor 34 év páncélja, az erőm hirtelen eltúlzott és aránytalan lett, valami, amire már nincs, nem így van szükség, mert soha többé nem leszek egyedül.
Zsófi pont elkapta felvételben azt a pillanatot, amikor a torták kihozatalát követően az asztalfőn állva, ahogy végignéztem a tásaságon, kiszakadt belőlem, hogy "de kurva sokan vagytok!" - de így volt, tényleg így volt. Hosszú asztalok, telis-tele emberrel, my tribe. Ülök most a gép előtt a szívemre szorított kézzel, előttem újra a képzeletbeli torta, és most, ha elfújom a lángokat, semmi mást nem kívánok születésnapomra, csak erőt, hogy én is ott legyek mindazoknak, akik soha nem hagytak cserben engem. Ők az életem és semmi másra nem vágyom, csak hogy az az ember legyek az életükben, akire szükségük van.
Ők hoztak meg a születésnapomra és Peruba.
PS.: (A bulit egyébként ajánlat-hegyek bekérését követően ahogy már írtam is, a Nikában tartottuk. Egy Zsidai-Gerendai kötélhúzást követően végül a rugalmasság tette melléjük a voksomat (mert egyébként az ajánlatok és a kapcsolattartás minősége mindenhol kifogástalan volt) és rettenetesen meg voltam elégedve - nem ők kértek, hogy írjak szépeket, nem szponzorált és nem is ajánlós poszt ez most, így most nagyon nem mennék bele a részletekbe, de nem lenne fair, ha nem írnám meg, hogy csodálatos ünnepséget intéztek nekünk. A manager, akinek a gondjaira bíztak, tényleg végig támogatott minket, figyelt a vendégeimre, terelgette az eseményeket, rugalmas volt, ahogy a rendezvényes kolléganőjük is a szervezés alatt, az ételek, italok szuperek voltak, a hely szép, mindenki dicsért mindent, a tortáknak pedig elsöprő sikere volt. Azt gondolom, hogy kiemelkedő vendéglátásban volt részünk, és az, hogy szervezőként nem hogy nem kellett aggódnom semmi miatt, de a segítőnk finoman mindent intézett és irányítás alatt tartott a háttérben, fantasztikus volt, le a kalappal, tényleg.)
Elég húzós hetek vannak mögöttem, és akkor nem is voltam teljesen őszinte. A hullámvasút nem képes leírni, milyen amplitúdókkal zajlik az életem, magukról a tanulságokról pedig mindenképpen szeretnék egy külön bejegyzést, de a szülinapi bulim kontextusához hozzátartozik az azt megelőző küzdelem a perui utamért, hogy próbáltam egyszerre feldolgozni az eseményeket, a gyermekkori sebeimet, amiket triggerelt, és ezzel együtt azt a két számomra teljesen idegen élményt, hogy
1) nem vagyok egyedül és
2) nem történt meg a legrosszabb, amitől féltem - rossz volt, de vége lett, nem ragadtam bele semmilyen negatív spirálba és nem rontott el visszavonhatatlanul semmit, amin keresztül mentem.
Megérkeztem a kiborított lelkemmel meg 20 perc késéssel a Nikába (mert történt egy kis nadrág-krízis is, két gyors próbát követően végül pontosan abban a cuccban mentem, amiben egyébként is akartam, ahogyan azt kell :')), és a pillanat, mikor beléptem, úgy égett belém az egész komplex érzelmi inprintjével, hogy azt éreztem, ha a Pixarnak igaza van és vannak főemlékek, amik a személyiségünket formálják, ez most nekem tuti az volt.
Benyitottam a helyiségbe, megláttam a már megérkezett barátaim és hirtelen, de tényleg egy villanás alatt megnyugodtam, az egész utazás-átszervezős cirkusz mint ha meg sem történt volna. Hát itt vannak. Eljöttek. Alig ismernek valakit, de itt vannak, miattam, hogy velem ünnepeljenek. Az én Eras Tour-om, az életem minden szakaszából az emberek, csupa kedves, meleg mosoly, nevető szem, nekem annyira kedves arc. Végignéztem rajtuk és eszembe jutott az a végtelen sok dolog, amiben osztozom velük, hogy mind magukkal hurcolják a lelkem egy darabját, hisz mind hordoznak magukban belőlem valami fontosat és értékeset - mert a barátság ilyen, bizalommal más emberekre bízol magadból valamit -, ezernyi emlék, nehézség és titok, minden életszakaszom, amiben valaha részt vettem ott álltak most az asztalok körül mementókként, hogy voltaképp akárhogy is alakult és bármit is érzek, az egész eddigi életem egy siker, és erre ők a bizonyíték.
Az elmúlt napokban az események mélypontján egyszer sírtam el magam amiatt, ami történt, és további másfél napig kontrollálatlanul azért bőgtem és nevettem felváltva, mert egyszerre 15-en próbálták tartani bennem a lelket (sikeresen!), miközben életemben először beleléptem az eddig a pontig számomra teljességgel ismeretlen BJH (aki nem látta a Disney-féle Herkulest, azoknak a kedvéért: Bajba Jutott Hölgy) minőségembe, és most először engedtem, hogy a környezetem azt tegye, amiben elvileg a barátokra támaszkodhat az ember: biztonságba helyezzen. Azt írtam ma meg pont Juditnak, hogy a strong and independent lemez beakadt és már kezdek nem olyan hálás lenni érte. Értem én, hogy elmondhatom majd az egész végén, hogy milyen fasza csaj vagyok, hogy végigcsináltam, csak nem megy örülnöm ennek, mert már az vagyok 34 éve - lehet, hogy néha rosszul, de csinálom, és már enyhén szólva is unalmas, sőt, egy ilyen helyzetben, ahol kishíján préda lettem, kifejezetten hamisan szól.
És most itt állok, vagyis hát fekszem, blogolok, eszembe jut, ahogy állok a bejáratnál a boldogságba belefacsarodó szívvel az élménytől, és rájövök, hogy nem ezt akarta megtanítani nekem ez a helyzet, nem századjára azt, hogy bármit képes vagyok végigcsinálni, mert megvan hozzá az erőm, az akaratom, a kitartásom, hanem éppen az ellekezőjét - azt, hogy ezúttal van segítség, és lehet bajba kerülni, és bajba jutottnak lenni, és lehet ebben segítséget kapni, már nem kell egyedül végigcsinálnom, összeszorított fogakkal kibírnom vagy túlélnem semmit sem. Akkor sem, ha túl sokszor szólt erről az elmúlt 34 évem. Volt kinek írnom, mellettem voltak végig, éjszaka telefonáltunk vagy cseteltünk, most pedig az asztalok körül mosolyogtak rám, öleltek, őszintén, én pedig újra és újra azon kaptam magam, hogy hol egyikükhöz, hol másikukhoz bújok, sírdogálok, de ezúttal már végre boldogan, mert jó helyen, biztonságban vagyok. Megtanultam végre, hogy másként is lehet - és akkor 34 év páncélja, az erőm hirtelen eltúlzott és aránytalan lett, valami, amire már nincs, nem így van szükség, mert soha többé nem leszek egyedül.
Zsófi pont elkapta felvételben azt a pillanatot, amikor a torták kihozatalát követően az asztalfőn állva, ahogy végignéztem a tásaságon, kiszakadt belőlem, hogy "de kurva sokan vagytok!" - de így volt, tényleg így volt. Hosszú asztalok, telis-tele emberrel, my tribe. Ülök most a gép előtt a szívemre szorított kézzel, előttem újra a képzeletbeli torta, és most, ha elfújom a lángokat, semmi mást nem kívánok születésnapomra, csak erőt, hogy én is ott legyek mindazoknak, akik soha nem hagytak cserben engem. Ők az életem és semmi másra nem vágyom, csak hogy az az ember legyek az életükben, akire szükségük van.
Ők hoztak meg a születésnapomra és Peruba.
PS.: (A bulit egyébként ajánlat-hegyek bekérését követően ahogy már írtam is, a Nikában tartottuk. Egy Zsidai-Gerendai kötélhúzást követően végül a rugalmasság tette melléjük a voksomat (mert egyébként az ajánlatok és a kapcsolattartás minősége mindenhol kifogástalan volt) és rettenetesen meg voltam elégedve - nem ők kértek, hogy írjak szépeket, nem szponzorált és nem is ajánlós poszt ez most, így most nagyon nem mennék bele a részletekbe, de nem lenne fair, ha nem írnám meg, hogy csodálatos ünnepséget intéztek nekünk. A manager, akinek a gondjaira bíztak, tényleg végig támogatott minket, figyelt a vendégeimre, terelgette az eseményeket, rugalmas volt, ahogy a rendezvényes kolléganőjük is a szervezés alatt, az ételek, italok szuperek voltak, a hely szép, mindenki dicsért mindent, a tortáknak pedig elsöprő sikere volt. Azt gondolom, hogy kiemelkedő vendéglátásban volt részünk, és az, hogy szervezőként nem hogy nem kellett aggódnom semmi miatt, de a segítőnk finoman mindent intézett és irányítás alatt tartott a háttérben, fantasztikus volt, le a kalappal, tényleg.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése