Paracasi homok
Szedem ki a mosásból a bézs rövidnadrágom és azon tűnődöm, hogy a mosás viselte meg az anyagot és attól érdes a tapintása, vagy még mindig az a megközelítőleg 15 kiló sivatagi homok karcoskodik benne, amivel a sandboarding alatt a ruhám és nem kizárható módon az összes testhajlatom is telement.
Végig akartam blogolni Perut és minden nap megszülettek a fejemben a bejegyzések, de végül - hála istennek? - sosem maradt rá idő, pedig ezer gondolatom volt (egy konkrét bekezdés egy paracasi reggeliből A-val és P-vel még most is a fejemben van). Igen, így fogom megírni az útibeszámolóm, monogrammokkal, még fogalmam sincs, hány részletben, és nem tudom egyáltalán, hogy időrendben-e. Az viszont elég valószínű, hogy az egész középpontjában az én jellemfejlődésem lesz. (Bocsi.)
És bár eddig tiltakozott ellene az agyam, úgy érzem, a beszámolót már az előző bejegyzéssel megkezdtem. Mert most viszont már, hogy minél több idő telik el, úgy érzem, a történet így teljes: a jellemfejlődésemtől és Perutól sem elválasztható, hogy így indultam neki. Bogi írta Insta DM-ben, hogy "így biztosan még katartikusabb élmény volt...", amit akkor én még azért tagadtam, vagy legalábbis úgy éreztem, hogy máshogy volt hatással Perura, mint hogy ennyi nehézség után még jobban élveztem. Én inkább úgy éreztem, beállította az egész mindsetem, hogyan álljak neki, de ez minden, mostanra viszont úgy érzem, ami akkor átformálódott és elmozdult bennem, még ha lassan is, végül áthatotta a egész hozzáállásomat nem csak Peruhoz, de az élethez, és a katarzis egyáltalán nem túlzó kifejezés erre - illetve nem zárható ki, hogy a saját erőm megtapasztalása, mindaz, amit abból a helyzetből tanultam, végül betüremkedett mindenhova és átszőtte az összes tapasztalásom, hogy "ez is megy, ez is megy, és még ez is megy" - és hol van még a vége, mennyi mindenre lehetek képes még!
Hasonlóan, mint a paracasi homok: hiába rázod ki a ruhád, mikor hazajössz is még mindenhol jelen van, a bőröndöd, a bakancsod, a rövidnadrágod szegélye is ott hordozza a megmaradt szemcséket, de te mégsem bosszús vagy miatta, hogy hogy takarítsd ki vagy hogy szabadulj meg tőle, hanem mosolygásra késztet, mert arra emlékeztet, hogy ahhoz, hogy az ott lehessen, valami csodálatos dologban kellett részt venned (nyilván nem bántalmazásra gondolok, hanem a saját kiállásomra önmagamért).
Micsoda költészet.
Már amikor meséltem az esetemről is másoknak, volt srác, aki mondta, hogy azért kemény lehet nőnek lenni: nyilván neki is férfiként vigyáznia kell magára, de ő maximum azért szervez magának társaságot, mert úgy nagyobb fun, nem azért, mert egyedül férfiként veszélyben érzi magát (ez az exemmel való beszélgetés során is felmerült egyszer, amikor arról volt szó, hogy őt milyen óvintézkedésekkel engedték el a szülei bulizni és milyenekkel engem - amíg tőle annyit kértek, hogy ésszel igyon és ne legyen idő előtt apa, nekem a bulizó lányok 12 pontját kellett bemagolni a csoportos vonulástól elkezdve a "csak olyanba iszol, amit előtted bontottak ki"-ig: szerencsétlen arckifejezése megért volna egy misét).
Én is nagyon sokáig töprengtem rajta, hogy vajon mekkora meggondolatlanságot követek el. Nyilván ott voltam egy pánikoló, beszűkült tudatállapotban, ráadásul híres vagyok a makacsságomról, hogy ha egyszer valamit a fejembe veszek, erővel végigcsinálom, ha vért, verítéket áldozok is, ezért kritikus volt, hogy ne egyik bajból keverjem át magam a másikba, hanem tényleg olyan döntés szülessen, ami a realitás talaján is megáll - ha megszabadulok az utazótársamtól, de cserébe magamra maradok és emiatt kerülök veszélybe, azt a legnagyobb jóindulattal sem nevezném megoldásnak (ahogy korábban is írtam, a barátaim szerepe itt is óriási volt, nagyon sokat számított, hogy velem együtt gondolták végig, hogy mekkora kockázatot vállalok az átszervezéssel, és amit vállalok, az vállaható és ésszerű mértékű-e, szükséges óvintézkedésekkel megtámogatva).
Egy szemhunyásnyit sem aludtam, mikor elindultam a reptérre, éjfélig dolgoztam még (ez senkinek sem a hibája, ez így alakult ebben a káoszban), és bár nyilván volt bennem valamiféle izgulás, furcsa volt azt érezni, hogy... szóval máskor addig idegesítettem magam, amíg meg nem fájdult a fejem. Nem aludtam, nem ettem, és ez legalább részben most is megvalósult, de... nem tudom elmagyarázni. Nyugodt voltam. Kicsit én is hitetlenkedve álltam, hogy az életemben ekkora dolog nem történt velem, ráadásul itt állok egyedül Ferihegyen, de sem ez a tény, sem az, hogy életemben először ekkora utat teszek meg látszólag semmilyen nagyobb hatással nem voltak rám. Éreztem az eustresszt, de az volt, eusztressz, és a nyugalmamból akkor sem tudott kibillenteni. Azt sem tudtam, hogy képes vagyok erre. Hogy ebben a korábbi egyedüli utazásaim, a tudat, hogy itthon egy csomó ember hazavár, figyel engem és szurkol nekem, az agresszorom hátrahagyása és hogyan! történő hátrahagyása (ha a legnagyobb démonommal megküzdöttem, mit nekem a világ másik oldala), vagy mindhárom segített, az nem világos, feltehetően az összes, de anyámnak is csak annyit tudtam mondani az amszterdami reptéren, hogy nyugodt vagyok. Nem kellene annak lennem, de nem megy felrántani magam. Persze, miért kellene... de ezt csak az érti, aki szintén így töltötte az egész életét. Úgy megszoktam, hogy az izgulás az életem szerves része, hogy egy pillanatig az is végignyilallt rajtam, hogy mi van, ha így nem is fogom tudni élvezni az egészet, mert nem a megfelelő mindsetben utazok ki. Jó dolog történik velem=végtelen izgulás, hogy vajon hányszor, hányféleképp tud tönkremenni.
Hát hol marad az izgalom, a dráma, kérem, a nagy széthullások és egymásra találások?...
Olyan flegmán kávéztam meg a layover alatt, hogy szinte sértés volt az út nagyságára nézve.
Figyeltem magam kívülről ebben az állapotban, és ahelyett, hogy újra és újra az merült volna fel bennem, hogy mi a baj velem (bár nyilván egyszer-kétszer felmerült a repülőút alatt), az jutott az eszembe, hogy ilyen az, ha az ember egészséges, felnőtt, megdolgozott énállapotban vág neki, a megfelelő eszközkészlettel? De a következő pillanatban már nem is ez volt az érdekes, hanem az, ahogy kinyílt az agyam. Ültem a nagy dög utasszállítón, ami nagyon sok embert visz el a tengeren túlra, és arra lettem figyelmes, hogy még el sem kezdődött ez az egész, de
a) a világ legtermészetesebb dolga, hogy itt vagyok
b) amúgy miért is nem így élem az életem - nekem az életem nagy részét reptereken, repülőkön, idegen helyeken kellene töltenem
c) de főleg járműveken: az a bruttó 19 óra, amit az úttal töltöttem (-budapesti kijutás) nem, hogy nem zavar, de úgy éreztem, hogy tök nyugis, tök békés, a világ legjobb dolga úton lenni. Eszembe jutott, hogy Firenzében is mennyire szerettem, meg úgy általában kislánykoromban is mindig ez volt a kedvenc részem, az izgatott, vágyakozó várakozás, amikor még nem értél oda, amikor minden, ami csodás, még ott van előtted, és annyi kalandot,első új élményt tartogat már maga az út is... mindig haragudtam, ha valaki egy nyaralás hosszából az utazást levette, mint ha az nem számítani. De számít, talán még annál is többet.
C-nél persze lehet, hogy szerepet játszik az amúgy agyonszervezett hétköznapjaimtól való megszabadulás, hogy sokezer km magasságban, ahol az embert fizikai képtelenség, hogy utolérje az élete, olyan nyugalmat tapasztaltam, amit jó kérdés, hogy hogy nem tudok az életem részévé tenni anélkül, hogy egy műanyag borítás és egy perui nő közé préselem magam mikrózható kajával előttem egy ülésről lehajtható tálcán. Na igen, vannak itt még feloldásra váró kérdések.
Mindenesetre kinyílt és felrobbant az agyam, és akkor még csak úton voltam odafelé.
Olyan smooth volt az egész, hogy szinte disznóság. Odaértem, a bőröndöm is. Aznap, ugyanakkor, ugyanott volt velem, a sofőr ott volt értem, a nevemmel egy táblán (#posh), és úgy megörült, hogy amerikai dollárral fizettem, hogy azonnal félrerántotta egy kisutcán a kocsit, hogy átváltsa solra. És amíg én azon tűnődtem, hogy amúgy mennyire vagyok normális, hogy a sofőr nevét nem is közölték előre, én meg beszálltam egy idegen kocsijába, csak mert ott volt egy táblán a nevem, a fickó számára látványosan tök fontos volt, hogy nyugodt legyek és jól érezzem magam - még a kis pénzváltós incidenst is úgy inézte, hogy beindított kocsiban hagyott lehúzott ablakokkal, a kocsit belülről nem zárta be, és vagy negyvenszer megkérdezte, hogy jól vagyok-e.
Ültem a kocsiba, nem akartam elhinni, hogy ez velem történik, csoda volt, varázslat az egész, és bizalom volt bennem önmagam, az ország és az emberek iránt.
És akkor ott, az autó hátsó ülésén a folyamatos izgatottság és a bátorság összeölelkezett.
"Hiába idegesíted magad előre, kellő óvatossággal viszonyultál mindenhez, de nem fogsz tudni mindennek elébe menni. Láttad, mikor átszervezted ezt az utat, hogy mennyi mindenre vagy képes. Bátor vagy, erős és kedves. Majd szembenézel mindennel pont akkor, amikor kell. Akkor épp elég. Most pedig élvezd."
És így történt. Az a rémálom, ami az utam megelőzte, így maradt velem a ruhám redői közé ragadt homokszemekként, emlékeztetőként, hogy min mentem keresztül és arról mesélt, mennyi mindenre vagyok képes. Mosolyogtam, kedves voltam, határozott, erős és talpraesett. A mosolyomat mosoly viszonozta. Akkor még nem tudtam, hogy milyenek a perui emberek, hogy a határtalan kedvesség mögött mi áll, és semmit nem tudtam a paracasi homokról, hogy az mennyi mindent tanít majd még nekem - de ez már egy másik történet.
Végig akartam blogolni Perut és minden nap megszülettek a fejemben a bejegyzések, de végül - hála istennek? - sosem maradt rá idő, pedig ezer gondolatom volt (egy konkrét bekezdés egy paracasi reggeliből A-val és P-vel még most is a fejemben van). Igen, így fogom megírni az útibeszámolóm, monogrammokkal, még fogalmam sincs, hány részletben, és nem tudom egyáltalán, hogy időrendben-e. Az viszont elég valószínű, hogy az egész középpontjában az én jellemfejlődésem lesz. (Bocsi.)
És bár eddig tiltakozott ellene az agyam, úgy érzem, a beszámolót már az előző bejegyzéssel megkezdtem. Mert most viszont már, hogy minél több idő telik el, úgy érzem, a történet így teljes: a jellemfejlődésemtől és Perutól sem elválasztható, hogy így indultam neki. Bogi írta Insta DM-ben, hogy "így biztosan még katartikusabb élmény volt...", amit akkor én még azért tagadtam, vagy legalábbis úgy éreztem, hogy máshogy volt hatással Perura, mint hogy ennyi nehézség után még jobban élveztem. Én inkább úgy éreztem, beállította az egész mindsetem, hogyan álljak neki, de ez minden, mostanra viszont úgy érzem, ami akkor átformálódott és elmozdult bennem, még ha lassan is, végül áthatotta a egész hozzáállásomat nem csak Peruhoz, de az élethez, és a katarzis egyáltalán nem túlzó kifejezés erre - illetve nem zárható ki, hogy a saját erőm megtapasztalása, mindaz, amit abból a helyzetből tanultam, végül betüremkedett mindenhova és átszőtte az összes tapasztalásom, hogy "ez is megy, ez is megy, és még ez is megy" - és hol van még a vége, mennyi mindenre lehetek képes még!
Hasonlóan, mint a paracasi homok: hiába rázod ki a ruhád, mikor hazajössz is még mindenhol jelen van, a bőröndöd, a bakancsod, a rövidnadrágod szegélye is ott hordozza a megmaradt szemcséket, de te mégsem bosszús vagy miatta, hogy hogy takarítsd ki vagy hogy szabadulj meg tőle, hanem mosolygásra késztet, mert arra emlékeztet, hogy ahhoz, hogy az ott lehessen, valami csodálatos dologban kellett részt venned (nyilván nem bántalmazásra gondolok, hanem a saját kiállásomra önmagamért).
Micsoda költészet.
Már amikor meséltem az esetemről is másoknak, volt srác, aki mondta, hogy azért kemény lehet nőnek lenni: nyilván neki is férfiként vigyáznia kell magára, de ő maximum azért szervez magának társaságot, mert úgy nagyobb fun, nem azért, mert egyedül férfiként veszélyben érzi magát (ez az exemmel való beszélgetés során is felmerült egyszer, amikor arról volt szó, hogy őt milyen óvintézkedésekkel engedték el a szülei bulizni és milyenekkel engem - amíg tőle annyit kértek, hogy ésszel igyon és ne legyen idő előtt apa, nekem a bulizó lányok 12 pontját kellett bemagolni a csoportos vonulástól elkezdve a "csak olyanba iszol, amit előtted bontottak ki"-ig: szerencsétlen arckifejezése megért volna egy misét).
Én is nagyon sokáig töprengtem rajta, hogy vajon mekkora meggondolatlanságot követek el. Nyilván ott voltam egy pánikoló, beszűkült tudatállapotban, ráadásul híres vagyok a makacsságomról, hogy ha egyszer valamit a fejembe veszek, erővel végigcsinálom, ha vért, verítéket áldozok is, ezért kritikus volt, hogy ne egyik bajból keverjem át magam a másikba, hanem tényleg olyan döntés szülessen, ami a realitás talaján is megáll - ha megszabadulok az utazótársamtól, de cserébe magamra maradok és emiatt kerülök veszélybe, azt a legnagyobb jóindulattal sem nevezném megoldásnak (ahogy korábban is írtam, a barátaim szerepe itt is óriási volt, nagyon sokat számított, hogy velem együtt gondolták végig, hogy mekkora kockázatot vállalok az átszervezéssel, és amit vállalok, az vállaható és ésszerű mértékű-e, szükséges óvintézkedésekkel megtámogatva).
Egy szemhunyásnyit sem aludtam, mikor elindultam a reptérre, éjfélig dolgoztam még (ez senkinek sem a hibája, ez így alakult ebben a káoszban), és bár nyilván volt bennem valamiféle izgulás, furcsa volt azt érezni, hogy... szóval máskor addig idegesítettem magam, amíg meg nem fájdult a fejem. Nem aludtam, nem ettem, és ez legalább részben most is megvalósult, de... nem tudom elmagyarázni. Nyugodt voltam. Kicsit én is hitetlenkedve álltam, hogy az életemben ekkora dolog nem történt velem, ráadásul itt állok egyedül Ferihegyen, de sem ez a tény, sem az, hogy életemben először ekkora utat teszek meg látszólag semmilyen nagyobb hatással nem voltak rám. Éreztem az eustresszt, de az volt, eusztressz, és a nyugalmamból akkor sem tudott kibillenteni. Azt sem tudtam, hogy képes vagyok erre. Hogy ebben a korábbi egyedüli utazásaim, a tudat, hogy itthon egy csomó ember hazavár, figyel engem és szurkol nekem, az agresszorom hátrahagyása és hogyan! történő hátrahagyása (ha a legnagyobb démonommal megküzdöttem, mit nekem a világ másik oldala), vagy mindhárom segített, az nem világos, feltehetően az összes, de anyámnak is csak annyit tudtam mondani az amszterdami reptéren, hogy nyugodt vagyok. Nem kellene annak lennem, de nem megy felrántani magam. Persze, miért kellene... de ezt csak az érti, aki szintén így töltötte az egész életét. Úgy megszoktam, hogy az izgulás az életem szerves része, hogy egy pillanatig az is végignyilallt rajtam, hogy mi van, ha így nem is fogom tudni élvezni az egészet, mert nem a megfelelő mindsetben utazok ki. Jó dolog történik velem=végtelen izgulás, hogy vajon hányszor, hányféleképp tud tönkremenni.
Hát hol marad az izgalom, a dráma, kérem, a nagy széthullások és egymásra találások?...
Olyan flegmán kávéztam meg a layover alatt, hogy szinte sértés volt az út nagyságára nézve.
Figyeltem magam kívülről ebben az állapotban, és ahelyett, hogy újra és újra az merült volna fel bennem, hogy mi a baj velem (bár nyilván egyszer-kétszer felmerült a repülőút alatt), az jutott az eszembe, hogy ilyen az, ha az ember egészséges, felnőtt, megdolgozott énállapotban vág neki, a megfelelő eszközkészlettel? De a következő pillanatban már nem is ez volt az érdekes, hanem az, ahogy kinyílt az agyam. Ültem a nagy dög utasszállítón, ami nagyon sok embert visz el a tengeren túlra, és arra lettem figyelmes, hogy még el sem kezdődött ez az egész, de
a) a világ legtermészetesebb dolga, hogy itt vagyok
b) amúgy miért is nem így élem az életem - nekem az életem nagy részét reptereken, repülőkön, idegen helyeken kellene töltenem
c) de főleg járműveken: az a bruttó 19 óra, amit az úttal töltöttem (-budapesti kijutás) nem, hogy nem zavar, de úgy éreztem, hogy tök nyugis, tök békés, a világ legjobb dolga úton lenni. Eszembe jutott, hogy Firenzében is mennyire szerettem, meg úgy általában kislánykoromban is mindig ez volt a kedvenc részem, az izgatott, vágyakozó várakozás, amikor még nem értél oda, amikor minden, ami csodás, még ott van előtted, és annyi kalandot,első új élményt tartogat már maga az út is... mindig haragudtam, ha valaki egy nyaralás hosszából az utazást levette, mint ha az nem számítani. De számít, talán még annál is többet.
C-nél persze lehet, hogy szerepet játszik az amúgy agyonszervezett hétköznapjaimtól való megszabadulás, hogy sokezer km magasságban, ahol az embert fizikai képtelenség, hogy utolérje az élete, olyan nyugalmat tapasztaltam, amit jó kérdés, hogy hogy nem tudok az életem részévé tenni anélkül, hogy egy műanyag borítás és egy perui nő közé préselem magam mikrózható kajával előttem egy ülésről lehajtható tálcán. Na igen, vannak itt még feloldásra váró kérdések.
Mindenesetre kinyílt és felrobbant az agyam, és akkor még csak úton voltam odafelé.
Olyan smooth volt az egész, hogy szinte disznóság. Odaértem, a bőröndöm is. Aznap, ugyanakkor, ugyanott volt velem, a sofőr ott volt értem, a nevemmel egy táblán (#posh), és úgy megörült, hogy amerikai dollárral fizettem, hogy azonnal félrerántotta egy kisutcán a kocsit, hogy átváltsa solra. És amíg én azon tűnődtem, hogy amúgy mennyire vagyok normális, hogy a sofőr nevét nem is közölték előre, én meg beszálltam egy idegen kocsijába, csak mert ott volt egy táblán a nevem, a fickó számára látványosan tök fontos volt, hogy nyugodt legyek és jól érezzem magam - még a kis pénzváltós incidenst is úgy inézte, hogy beindított kocsiban hagyott lehúzott ablakokkal, a kocsit belülről nem zárta be, és vagy negyvenszer megkérdezte, hogy jól vagyok-e.
Ültem a kocsiba, nem akartam elhinni, hogy ez velem történik, csoda volt, varázslat az egész, és bizalom volt bennem önmagam, az ország és az emberek iránt.
És akkor ott, az autó hátsó ülésén a folyamatos izgatottság és a bátorság összeölelkezett.
"Hiába idegesíted magad előre, kellő óvatossággal viszonyultál mindenhez, de nem fogsz tudni mindennek elébe menni. Láttad, mikor átszervezted ezt az utat, hogy mennyi mindenre vagy képes. Bátor vagy, erős és kedves. Majd szembenézel mindennel pont akkor, amikor kell. Akkor épp elég. Most pedig élvezd."
És így történt. Az a rémálom, ami az utam megelőzte, így maradt velem a ruhám redői közé ragadt homokszemekként, emlékeztetőként, hogy min mentem keresztül és arról mesélt, mennyi mindenre vagyok képes. Mosolyogtam, kedves voltam, határozott, erős és talpraesett. A mosolyomat mosoly viszonozta. Akkor még nem tudtam, hogy milyenek a perui emberek, hogy a határtalan kedvesség mögött mi áll, és semmit nem tudtam a paracasi homokról, hogy az mennyi mindent tanít majd még nekem - de ez már egy másik történet.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése