This is Halloween

Én tartom el a reklám-szakmát, a marketinget és úgy általában minden kapcsolódó területet, ezt a barátaimnál csak a sűrűn csippanó bankkártyám tudja jobban. E gyengeségem az üzletek csak indokolt esetben történő megközelítése és a médiafogyasztásom kontrollálása valamint az idő hiányában újabb területek felfedezésének elmaradása tartja kordában.

Semmi más mentségem nincs arra, hogy amikor legutóbb vásárolni voltam a konyhára, én, aki a mirelit kajáknak még a pultját is csak évente egyszer közelítem meg (általában már a végelgyengülés szélén, mikor nem bírom tovább, hogy a megmaradt időmben még főzéssel vesződjek), most úgy borítottam a kosaramba mindent, amin Halloween felirat volt, hogy az összetételére, az adag méretére, az árcédulára pillantást sem vetettem. Csak megláttam, hogy tökvigyori alakú krokett! És már repült is, s mielőtt koppanhatott volna a kosár alján, már ment is utána a nuggets meg a pizza (igen, ez nálam történt, aki a ma oly divatos gasztro-forradalom hullámán beszörfölt gasztrobloggerek túlfűtött ömlengéseit megszégyenítő módon ódáztam a házi pizza készítésének örömeiről).

Toltam a kosarat bárgyú vigyorral a képemen, hogy rászedtek, és még örülök is neki.

Tudatos generációm, gyönyörű Y, bocsáss meg.

Nagyon jól tudtam, hogy az éves-rendes őszi lakásbontásnak a Peterdy utcában, közismertebb nevén Halloween bulinak off, mert se Peterdy utca, se stabil talaj a talpam alatt nincs már: a lakásvásárlás, majd annak szükségszerű velejárója, a költözés a budai oldalra repített szemeteszsákokba és dobozokba nyomorított életem társaságában egy olyan lakásba, ahol ismét lakótársaim lettek. Nagy, zegzugos, ám konyháját tekintve tágas és fényes újdonsült átmeneti otthonomat azonnal főzéssel és őszi dekorral való lebombázással jelöltem meg ősi állati ösztöneimnek hódolva, de azt egy darabig csak sejtettem, majd néhány hét leforgása alatt már tudtam is, hogy mire itt buli lehetne, mi dobozokat fogunk hordani újra egy teherautóba, hogy birtokba vegyük az új, ezúttal saját kastélyt. Tehát jobb, ha neki sem állok.

Így hát maradt a félördögi kacaj, mikor rájöttem, hogy az őszi dekort nem ástuk túl mélyre, a hunyorgó lámpás, a bársonypók, meg a tökök.

Meg aztán a formázott trash.

Mikor eljött a hosszú hétvége, nagyon örültem, hogy ennyire zenben talált. Elkezdett valósággá válni, hogy megyünk a saját otthonunkba, gyorsan kiforrt az új költözési terv, és néma hálával nyugtáztam, hogy ezúttal nem lesz akkora meló. Előtte hétvégén anyuékkal voltam otthon hármasban (a vírus második hullámának közepén hanyag eleganciával pofán köpve a tavaszi óvatoskodásom), anyám kalácsa és az őszi birodalom pompája megtette áldásos hatását.

Csak aztán most, mikor a szabira is félig úgy szöktem meg, totálisan figyelmen kívül hagytam a kertek alatt ólálkodó munkaszüneti napot. Így bár későbbre tartogattam, mikor rádöbbentem, hogy nincs másunk és ezt Levinek vázolva ő vevőnek bizonyult, egy rosszban sántikáló kiskölök örömével és a gyűjthető bizbaszok iránt érzett áhítatához hasonló elragadtatással emeltem ki a formázott trash-t a fagyóból.

Lám, mégis lesz idén Halloween.

Nyammogtam a denevérem szárnyán, beraktam a Karácsonyi Lidércnyomást és azon tűnődtem, hogy pont olyan átmeneti félmegoldás ez, mint az egész jelenlegi helyzetem, és ennek ellenére (vagy pont ezért?) működik. Nem toporzékoltam, hogy nem álomszerű, nem csapkodtam, hogy akkor nem is kell az egész, ha nem lehet olyan, mint a Cozy Autumn névre hallgató Pinterest-falam, hanem rendesen megnyugtató, hogy olyan rendben megy eddig minden és belefért még ez is. A lakásvásárlással járó mindenféle bonyodalom hatására fénysebességgel potyogott le a sejhajamról az esetleg még ott lévő, megmaradt tojáshéj, a hirtelen felnövésem nagyon sok változást hozott az életembe (konkrétan mint ha teljesen másik szemüveget kaptam volna az élethez), és ez nagyon közel hozta hozzám a családom, a barátaim, és meglepő és nagyon megnyugtató módon a szerelmem is. És most itt ülök a hunyorgó lámpásommal, teljesen higgadtan, hálásan azért, ami összejött, idegösszeroppanás nélkül amiatt, ami nem.

Nem ismerek magamra. Aztán ránézek a tökvigyori krokettre és azért de.

Persze, ezerszer elpofázták már mindenhol, hogy nem a nagy felhajtástól lesz jó valami. De azt álmomban sem hittem volna, hogy egy átmeneti lakásban, dobozokkal körül véve, amíg a szem ellát, szemeteszsákokon ülve, mirelit gyerekkaját sütve fogom úgy érezni, hogy végre megérkeztem.

Ui.: Ugyanitt: mindenki tudja, hogy a megújulás szezonja a tavasz. Az én életem viszont mindig akkor döntött úgy, hogy itt az ideje felpörögni és flegmán egy cigire durrantva felrobbantani magam mögött ezt-azt, mikor a természet éppen nyugodni tér. Nem értem, nem is akarom. Legalább menő a háttér.