Egy jó szörnyeteg

 Nem tudom, hogy hogy, vagy miért van az, hogy akkor alkotok a legjobbakat, ha minden különösebb rákészülés nélkül nekiesek a konyhámnak (ugyanitt lásd kelbimbós spagetti).

Én csak vacsorázni akartam, a fejemben egész nap két szelet finom félbarna pirítós, avokádó, buggyantott tojás és esetleg sült bacon keringett. Aztán ahogy nekiálltam, szomorúan konstatáltam, hogy az avokádóm megadta magát, így ez a komponens ugrott, majd miután gondoltam esetleg tonhalra, kiderült, hogy jobbik felem elmelegszendvicsezte. Jó, akkor mindegy.

A tojást nem engedtem el, rámartam és szájzárat kaptam, elég egyértelmű volt, hogy akkor is eszek, ha semmi más nem lesz hozzá. Azt viszont tudtam, hogy van itthon sűrített paradicsom és csicseriborsó - eszembe jutott Zsanival a Leila's-ban tett látogatásunk (a Dobrumba, egy volt azeri kollégám édesanyjának főztje és a Leila's óta eléggé rácsavarodtam a közelkeleti konyhára, azóta többször rendeltem hummuszt ilyen-olyan kombókban), és akkor már éreztem a számban a shakshuka ízét, meg a jó hummuszét, a szumákos joghurtét, és már tudtam, hogy én akkor is egy jó hideg mezzés-szerű vacsorát eszek, ha a fene-fenét eszik.

Na jah, csak ha az embernek se rendes koncepciója, se semmije, csak ízek a fejében, amit utána a szájával akar érezni, ugye, biztos rohadt jó lesz az eredmény.

Nekiugrottam a buggyantott tojásnak, amíg felforrt a víz, elkezdtem átnézni a kamrapolcokat.

Nincs szezámmag. Szakadjon rád az ég. (Inkább ne, szeretem a kamrám polcait, és főleg, hogy tele vannak minden jóval, rendezetten, fent, a falon, ahol a helyük van.)

Shakshuka - halva született ötlet, csak sűrített paradicsom van.

Vannak még hétfői maradékok.

De pita van! Ilyen félkész izé, de... hát mindegy, azzal nem főzhetek, ami nincs itthon.

Szumák még annyira sincs. Ollé, megjöttünk.

Mit csinál az egyszeri háziasszony? Nekiáll imprózni.

A buggyantott tojás még csak sikerült, mert tojás volt, víz van a csapból, összehoztam és igen jól. Csak aztán haladni kellett volna a többivel, ugyebár.

Leöntöttem a buggyantott tojás főzővizének a nagyját, a maradékot a tojásfehérje maradványaival félretettem, és elkezdtem felvagdosni a megmaradt sült csirkecombokat, összesen 3 darabot, beleaprítottam a tojásos vízbe, bele én. Annyira borzadályosan szörnyű látvány volt, hát ilyet az irodai menzákon nem csinálnak maradékmentésre, csak ott álltam, folytattam rettentő művemet és arra gondoltam - legbelül félhisztériás kacajjal -, hogy ha ez ehető lesz, a legmeglepettebb a fogyasztó-közönségemből én leszek. (Akkor már Levi rámondta az áment, hogy eszik velem, próbáltam hangosan tudósítani egy-egy kikiáltással a dolgok állásáról, vagy inkább felkészíteni, hogy az éjszakát a klotyón tölti).

Kizárt dolog, hogy ez sikerüljön, te némber, mit csinálsz, azonban eközben a kezem nem hagyta abba a munkát, rázuttyantotta a húsra az üveg paradicsompürét, majd a maradékra az üvegben kis vizet töltött, megrázogatta párszor és még azt is rálottyintotta a tojás főzővizében keservesen úszkáló combszeletekre, majd hadd szóljon alapon 3 evőkanál cukor, másfél teáskanál só repült utána, egy jó púpozott teáskanál őrölt paprika, római kömény, jobb ötletem nem lévén gazdagításra egy doboz zöldbabkonzerv. Aztán persze ennek az ámokfutónak eszébe jutott Gergőkéék csili lekvárja, ami épp az alkalomhoz illő, abból is egy teáskanállal megkínálta hát a szörnyeteget, és az isten áldjon mindnyájunkat.

Ezt én kíméletet nem ismerve feltettem főni, közben csakazértis-alapon az aprítóba borítottam a csicserikonzervet 3 kis gerezd fokhagymával, másfél evőkanál olívaolajjal és citromlével, dobtam rá másfél teáskanál sót meg pár tekerés borsot, és szépen rápasszintottam az aprító tetejét, hogy látnom se kelljen a kispórolt tahinis hadmozdulatot.

Kevergettem a másik szörnyet a tűzön, majd a Leila's-os emlékektől részegen 2 hatalmas evőkanál tejfölnek adtam 3 kis gerezd fokhagymát reszelve, meg két jó evőkanál citromlevet, hogy nekem itt már ma nincs mit vesztenem, aztán szépen feltoszorintottam a kenyérpirítót a pitához, hogy ezzel a rémtettet késznek minősítem.

Belekóstoltam a paradicsomos - raguba? - meleg mezzémbe, és meglepett, de... hát szóval működött, akármilyen rettenetesen indult, az igazság az, hogy teljesen hozta az élményt, amire vágytam. Kimentünk cigizni és olyat éreztem, amit régóta nem: hogy minden rendben van.

Leültünk vacsorázni, szépen kitálaltam magamnak a paradicsomos ragu(?)ból, ment mellé csicserikrém, rá a buggyantott tojás, szépen belevágtam, hogy folyjon, aminek kell, rásuhintottam a citromos-fokhagymás tejföllel, még egy késhegyni csililekvár, és nekiugrottam a forró pitámmal meg a papa idén kivételesen kiválóan sikerült borával és - tudom, tudom, öndicséret büdös, de - rohadt jó volt.

Megkaptam, amire vágytam, azokat az ízeket, hangulatokat kaptam, amiket kigondoltam, ahogy cucmákoltam a pitámmal a keveredő szaftokat, papa fehérbora olyan volt hozzá, mint egy ajándék. Ott voltam, egy étteremben, csodásan társuló ízekkel, szagokkal, szaftokkal, és a finom borral, na meg a másik elégedett közönséggel, Levivel, aki nem volt éhes, és ezeket az ízeket is csak most szokja velem, de egy tányérral bedobott. Azt kívántam, hogy bár mindig minden ekkora király lehetne, aminek csak úgy nekiállok.

Kimentünk még egy cigire, szállítottam magammal a bort az erkélyre és megpihentem a tudatban, hogy meg tudtam ajándékozni magunkat az élménnyel, amivel akartam - ráadásul mostmár hónapok óta egész szépen olvasok, egyik könyvet a másik után, nagyon sokat haladtam az önfejlesztéssel, tornáztam is és elég jól ment, a munkában is tetszik, ahogy alakulnak a dolgok és úgy egyáltalán: annyi téboly, kavarodás és minden után végre úgy érzem, hogy végre megint kicsit elégedett lehetek azzal, ahogy az életem alakul.

Néha csak ennyi kell, hogy meg tudj állni egy pillanatra és pár percet tölts a megelégedéssel az életed alakulását illetően - egy jó szörnyeteg kell hozzá, egy semmiből összeálló kamu-közel-keleti vacsora.