Nem ez volt a terv

Harmadjára futok neki ennek a bejegyzésnek. 

Először szétesett, aztán olyan hulla dark lett, hogy csak azt tudtam, ezzel sok minden lesz, de hogy megosztva nem, az kurva biztos. És most itt vagyok megint.

Már megint megsértődtem, ezúttal azonban nem azért, mert nem történnek úgy a dolgok, ahogy akarom, hanem azért, mert tervem sem volt igazán, amire hivatkozva megsértődhettem volna.

Krétával írt, fekete táblafestékkel lefestett tojásokat akartam erre a húsvétra, esetleg fehér és rózsaszín akrillal lefestetteket köztük, selyemvirágokat, rózsákat, rózsaszínt, fehéret, feketét. Az igazság azonban az, hogy végig sem gondoltam rendesen, sőt, félig impulzívan vettem ezt-azt, mikor elmentem a hobbi-boltba bevásárolni további alkatrészeket az epoxi-ékszereimhez, de többször sem voltam, nem is volt mihez, mert ez a tervezgetés valójában semmi volt ahhoz képest, hogyan készültem az ünnepekre régen.

Szóval ültem a félkoncepciómmal ma reggel a már futó workshopomon (még az ilyenkor szokásos tortát, de még a mai ebédet is gyakorlatilag már élőzés közben fejeztem be, mázli, hogy a barátaimról van szó), és nekiálltam kicsomagolni a meglévő díszeket, amelyeket korábbi évekről tartottam meg. Amikkel a mai díszeket kellett volna kombinálni. 

Na és amiket kiválasztottam - hát szóval tök rózsaszín lett. 

Nagyon kiakadtam volna, de mostanában olyan rezignáltan veszem tudomásul, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy akarom, hogy a szemem sem rebbent, hogy basszus, már megint, ráadásul legyünk őszinték, nem volt viszonyítási pont sem, mivel nem volt rendes koncepció sem. Szóval csak reménytelenül végigpillantottam a rendelkezésre álló alapanyagokon, hogy hát akkor mindegy, ez van, akkor gondolom valami majd lesz.

A rakott krumpli, amit ebédre főztem és a túrótortám ugyanígy jártak. Persze, a végén minden jól sikerült, elégedett voltam én is, mégis... Nehéz elmagyarázni azt a csalódottságot, azt az űrt, amit az alkotásaim kapcsán éreztem. Én készítettem őket, így én láttam... láttam? szúrta a szemem minden hiba, minden hiányosság, ahogy rájuk néztem. 

Tényleg nem ez volt a terv, teljesen mindegy, hogy a lakásdekorációt vagy a tortámat nézem.

És ez volt az a pont, amikor vissza akartam törölni ezt a bejegyzést, de helyette rájöttem, hogy újrakeretezem.  Mert a tervem nem ez volt, a döntésem viszont igen.

Mert rájöttem arra, hogy mindaz, amit bennük láttam, engem tükröz vissza, mindazt, ahogy magamat látom, és arra is, hogy az én döntésem, mire akarok emlékezni ebből a napból. Változom, a türelmetlenségem ingerülten reagál a változó rendszereimre, értékeimre, de ez a belső nyughatatlanság nem írhatja felül azokat a felhőtlen, őszinte pillanatokat, a barátaim jófejségét, ami a vírus előtti mementóként megnyugtatóan ugyanolyan és ismerős volt, amilyenre emlékeztem.

Az én döntésem, és én először is türelmes szeretnék lenni magammal: felnőtt, érett dolog volt nem erőmön felül erőltetni az akril-festett tojásokat, ha egyszer semmi kedvem hozzá, ahogy érett és felnőtt dolog nem kézzel-lábbal keresztülverni az ünnepet a Covidon, mint ha nem lennénk bezárva, ha egyszer semmi ünnepi hangulatom sincs a súlyosbodó helyzet nyomása alatt egyformává olvadó napok közt (és ennek az ellenkezője is tök oké lenne, mert a hangsúly rajtam van, nem a húsvéton).

Másodszor pedig arra akarok emlékezni, hogyan milyen jó volt, hogy eljöttek, hogy milyen sokan voltunk ott már rögtön az elejétől, és hogyan dübörgött a girlpower. Hogy éreztem, hogy hiányoztunk egymásnak és hallani akartunk egymásról, mert erre volt szükségünk mindannyiunknak. Ez már egy hagyomány, egy kis szeánsz, ahol összekapcsolódunk a csajokkal és ők is egymással. 

Tűzre vetett emlékek exekről és gyerekfegyelmezés miatt félbeszakadt mondatok, mackósajtos palacsinták reggelire, paradicsompalánták és papírrépák, Nóra menetrendszerű alkotói válsága az első néhány felragasztott dísz után #nemworkshopaworkshopNóraalkotóiválságnélkül, ez, ez, erre akarok emlékezni, mindegy, milyen most kint a világ, vagy milyen most itt bent.

Ezekre akarok emlékezni, rájuk, a megosztott képekre a csoportban, hogy milyen aranyosak, ügyesek és lelkesek, és mennyire szeretem őket, és mennyire imádom, ahogy részt vehetünk egymás ünnepében.

Ez már az én eredetileg táblafestékre szánt majd nude-on tálcába ragasztgatott, félig Kata összedobálós koncenpcióján (©Kata) nyugvó díszem a nappaliba

Az idei húsvéti koszorúnk

Olyan izgi, hogy mostmár mindig készítenem kell külön a konyhábaa pultra is valamit <3

Kb. az egyetlen dísz, ami a koncenpció szerint ment - volna, ha nem lett volna dagadt az összes rózsabimbó és átmentek volna az üvegtojások száján. Végülis kb. sikerült, de megszenvedtem érte.

Rózsavizes-epres túrótorta vaníliás piskótán

Lö torta széthekkelt képen, hogy ne látszódjon, ami anyunak fáj

Zsófi és Lauka tojásfája

Kata műfüves befőttesüvege húsvéti meglepetéssel - és gyönyörű, gyönyörű virágok (Nóri is akar :'()

Papírrépák - én szóltam

Kati tavaly előtti tojásgyertyái cuki kerámiákkal - Kati szokásos összedobálós asztaldísze (© Kata)

További meglepi jar-ok

Az én döntésem, hogy melyik az erősebb, a csalódottság vagy a hála, és azok után, mennyire örültem, hogy láttam őket és milyen jót bandáztunk, még ha online is, nem tehetem meg, velük sem, hogy ne üssön rést a pajzson a hála, hogy ilyen embereket ismerek. A lányokat, akik szurkolnak nekem és egymásnak, akiket sehol sem érdekel, hogy sikerült a dísz, a krumpli vagy a torta, mert nekik mindig szép lesz. 

Mert én csináltam.